„Mivel érdemeltem én ezt ki?”
„Ilyen rossz ember lennék…”
„Miért mindig velem történik ez?”
Ismerős? A legtöbben így kezdik. Így sírnak bele a világba – halkan vagy hangosan, – közben azt hiszik, ők csak „őszinték”. Pedig ez nem őszinteség, ez valami más. Ez tehetetlenség, kiszolgáltatottság. Ez az, amikor úgy éled az életed, mintha valaki más irányítaná. Valaki ott fent. Vagy odakint. Vagy a múltban.
És tudod, mi a legrosszabb? Hogy ilyenkor igazad van. Mert amíg másokat hibáztatsz, addig esélyed sincs. Addig olyan vagy, mint aki a hullókések dzsungelében keresi a lelki nyugalmához a megfelelő békés helyet. Vagy ülsz egy szép, kényelmes fotelben, és érzed, hogy valami lóg a fejed fölött – Damoklész-kardja – és csak azt nem tudod, mikor esik le. De azt igen, hogy csak egy paraszthajszál tartja.
A felelősségvállalás ott kezdődik, ahol véget érnek a kifogások.
Ott, ahol nem mondod többé: „Nem tehettem, illetve nem tehetek róla.” Mert igenis tehettél róla. Azzal, hogy nem tettél semmit. Nem hoztál döntést. Vártál. Halogattál. Hagytad, hogy más döntsön helyetted. És amikor más döntött – te csak legyintettél, vagy beletörődtél. De attól még a döntés a tiéd volt. Az is, hogy nem választottál. Az élet ilyenkor nem „elsodor”. Igazából te adod át neki a kormányt.
És nem azért, mert gyenge vagy. Hanem mert elhitették veled, hogy „majd lesz valahogy”. Meg majd „jön egy lehetőség”.
Hogy „majd kialakul”. De nem alakul. Vagyis de, egyre sz@rabb lesz. Azért nem veszed észre, hogy ez az igazság, mert szépen lassan süllyedsz el benne és már egészen megszoktad.
Tudom, hogy nagyon fáj beismerni, hogy ez annak a következménye, hogy te nem mertél, nem tudtál, nem akartál beleállni bizonyos döntésekbe.
És tudod mi a legkeserűbb? Hogy az emberek többsége soha nem fogja fel, hogy ez is döntés volt. Csak élik a következményeket – és azt hiszik, ez az élet.
A legtöbb ember nem éli az életét, hanem várja. Várja, hogy majd szebb lesz. Majd jobb lesz. Majd jön a csoda. De ennek mindig kívülről jönne.
A nő úgy képzeli, hogy majd jön a „herceg fehér lovon”. A megmentő. Aki végre meglátja benne az értéket. Aki nem hagyja ott, aki nem bántja, aki nem cseréli le. És akkor végre eljön az igazság pillanata: ő mindig is értékes volt. Hogy igenis járt volna neki a szeretet. A törődés. A jutalom. És ehhez nem kellett mást tennie, csak elég sokáig várni.
A férfi közben a királykisasszonyt várja. A nőt, aki végre boldoggá teszi. Aki benne látja a hőst, aki a puszta karjával viszi földre a sárkányt. Aki előtt kihúzhatja magát. Aki miatt vagy által lehet valaki.
És igen, jól sejted: ez az egész egy qrva nagy függés. Mert ez nem kapcsolat. Nem érettség. Nem felelősségvállalás. Ez két ember, aki egymásnak van dőlve, úgy, hogy egyik sem tud egyedül megállni. Mint két kártyalap egymásnak támasztva. Elég rájuk fújni – és dől minden. Mert nincs alap. Nincs belső erő. Nincs az életbe és önmagukba vetett hit. Csak a folyamatos kiszolgáltatottság. És ez szép lassan felőröl mindenkit.
Így lesz a királylányból sárkány – aki „meglepő módon” egyre jobban hasonlít anyura. És így lesz a lovagból levitézlett lovászfiú, aki mások álmai megvalósításának gépezetében egyetlen, bármikor pótolható csavar. És ez az egész soha nem ér véget. Csak pörög tovább, új szereplőkkel, újra és újra – amíg valaki végre fel nem fogja, hogy igen, ő – és senki más – felelős azért, ami most van. Amíg ez nem történik meg, addig marad a körforgás: egyre fáradtabban, egyre kilátástalanabbul, egyre hangosabban utálva az édes másik felét… meg persze az egész világot.
Anyu addig kapaszkodik, amíg a lánya ki nem tör a „dickensi nyomorból”. Akkor végre bebizonyosodik, hogy megérte feláldozni magát. Hogy jó anya volt.
Apu addig hajtja a fiát, amíg végre tökös férfi nem lesz belőle. És majd ő végre megmutatja az egész világnak, hogy milyen fából faragták ezt a családot. „Fiam, ne legyél Nyúl Béla! Ha megvertek, még én is megcsapkodlak!” Így lesz belőle férfi. Aki sosem sír. Aki bírja. Aki kussol. És aki mélyen belül semmit sem tud az érzéseiről. Csak teljesít. Ameddig bírja.
És ha ez nem lenne elég, jön a kompenzáció: „Én nem kaptam meg, de neki mindene megvan: jó iskola, iPhone, tengerparti nyaralás, síelés.”
„Én annak idején nyálcsorgatva néztem az osztálytársaim folpakba csomagolt szalámis szendvicsét. Én az előtt nem is láttam ilyet. Szalámit igen, bár arra nem emlékszem, hogy ettem is volna. Nekik volt Ritmo cipőjük. Meg Rotringjuk. Én meg… azóta is arra vágyom, hogy egyszer én is így élhessek. Vagy legalább a gyerekem. És hiába van már nekem is folpakba csomagolt szalámis szendvicsem, meg vehetnék Rotringot is.” Az érzést nem lehet csak úgy lemosni. Mert ezek a dolgok nem tárgyak voltak – hanem társadalmi státuszba fagyott érzések. Emlékeztetők arra, hogy ki hová született, és mennyit nem kapott meg abból, amit szeretett volna.
Mi maximum azok vagyunk, akik szájtátva, – kisebb vagy nagyobb irigységgel – nézük végig pole pozicióból, hogy a „szerencsésebbek”, hogyan rodeózák végig az életüket. Miközben mi a kispadon ülve takargatjuk a szemünket a Nap elől, nehogy megégjünk a nagy jólétben.
Tudod, mi ebben az egészben az igazán durva?
Hogy amit kaptál – pont azt fogod tovább adni, pontosan ugyanazt. Nem, nem azt, amit szeretnél. Nem direkt. Nem rosszindulatból. Hanem mert nincs más forgatókönyved.
Ahogy Orvos-Tóth Noémi írja: a traumák, a minták és a megoldatlanságok nemcsak átadódnak – hanem újra is termelődnek.
És ahogy Pierre Bourdieu is rámutat: a társadalom nem tanít, hanem ismétel. A struktúrák nem szóban öröklődnek – hanem életformában.
Amit láttál, azt csinálod. Amit hallottál, azt mondod. Amit éreztél gyerekként, azt ismétled felnőttként – akkor is, ha közben esküszöl rá, hogy te majd máshogy fogod csinálni. Csak hát nem fogod. Fiúk azt mondják, hogy „soha nem leszek olyan, mint fater”. A lányok meg, hogy „biztosan nem olyan leszek, mint anyám”. De ahhoz, hogy valóban másképp csináld, nem elég másképp akarni. Ahhoz fel kell ismerned, hogy mit csinálsz – és miért pont úgy.
És amíg ezt nem látod, addig hiába adsz többet a gyerekednek, hiába a sok szép utazás, a magántanár, és a kütyű hegyek. Te magadat adod tovább. A mentális örökség nem arról szól, mit adsz a gyereked kezébe. Hanem arról, mit égetsz bele a lelkébe. Ha nem vállalsz felelősséget, akkor ugyanaz a minta megy tovább. Csak új névvel. Új nemzedékkel. Új sérülésekkel. És aztán majd ő is azt mondja:
„Én mindent megadtam a gyerekemnek.” „Nekem nem volt, de neki legyen.” „Csak boldog legyen.”
És közben ugyanazt az árnyékot cipeli – csak egy márkásabb táskában.
És ha most megkérdeznéd a szüleidet – édesanyádat és apádat – hogy ők miért hozták le neked a csillagos eget? Vagy legalábbis annak azt a verzióját, amit annak gondoltak. Valószínűleg ugyanezt mondanák: „Azért, hogy boldog legyél fiam.” És ha most te is ezt mondod, akkor talán érdemes megállni egy pillanatra, és megkérdezni:
A sor végén… van egyáltalán valaki, aki végre boldog?
Vagy csak újra és újra feláldozzuk magunkat, egymást, a gyerekeinket, a szüleinket –egy végtelen körforgásban, ahol soha senki nem él igazán?
Igen, tudom. Nem megy csak úgy. Nem lehet kidobni a múltat, mint egy szakadt ruhát, aztán felkapni helyette valami új, fényes jövőt. Nem úgy van, hogy megfújom, és máris trombita. Nem úgy működik, hogy ma eldöntöd, és holnap már minden más. Ez meló. Ez küzdelem és gyász is. És persze, hogy nehéz. A megszokott fájdalom is fáj, de az legalább ismerős. De az a helyzet, hogy nincs más lehetőséged. Mert ha te nem csinálod meg most, ez fog folytatódni. Ugyanígy. Napok. Évek. Generációk. Új arccal, de ugyanazokkal a belső monológokkal. És itt jön a vicc. A legszebb, a legszomorúbb, a legdühítőbb poén:
Így is meg fogsz feszülni!
A kérdés csak az, hogy miért. Másokért? A gyerekedért? A párodért? A szüleidért? A világért? Vagy mindannyiukért ilyen sorrendben. És mikor jutsz el odáig, hogy azt mondod:
„Most én magamnak kaparok ki valamit. Valami jót. Valamit, ami az enyém.”
Mert ha te nem csinálod meg, senki más nem fogja. Azok, akiket „szolgálsz”, nem tudják kikaparni maguknak a gesztenyét. Ha te nem vállalsz felelősséget, éhesek maradnak. Szóval lehet választani. Ugyanazt a kört, ugyanazt a mintát, ugyanazt a szenvedést. Vagy: beleállni. Most. És tudod hol kezdődik? Nem ott, hogy majd „mindent megváltoztatsz”. Hanem ott, hogy ma azt mondod:
„Ez az én életem. Ez az én döntésem. Ez az én felelősségem.”
Tudod, mi volt eddig. A történet megvolt. A fájdalom is. A körök. A próbálkozás. A túlélés. A másokért élés.
De most már azt is tudod, hogy nem jön senki. Nincs megmentő. Nem történik semmiféle csoda. De már azt is tudod, hogy nem is kell. Mert most jöhetsz te. És ez nem egy nagy, drámai gesztus. Nem forradalom. Csak annyi, hogy ma azt mondod:
„Ez most rólam szól.”
Nem a múlt hibáiról. Nem a jövő ígéreteiről. Nem mások vágyairól. Hanem arról az emberről, aki most ezt olvassa, és végre érzi, hogy lehetne másképp is. Nem lesz könnyű. Lesz egy halk, az elején kissé bizonytalan lépdelés, de sokkal jobb lassan menni a jó irányba, mint futni rossz cél felé.
És ez már elég. Legalábbis kezdetnek.
„Csináld ezt 30 napig, és az életed megváltozik!” „5 egyszerű lépés a boldogsághoz!” „A siker titka, amit eddig titkoltak előled!” Ismerős szlogenek, ugye? Tele van velük az internet, és tele van velük az elméd.
A félelem börtönbe zár, és távol tart álmaidtól. Tudd meg, hogyan szabadulhatsz meg tőle, és kezdj el tudatos döntéseket hozni még ma!
Az élethazugságok alattomosan lopakodnak be az életünkbe, és csapdába ejtenek minket. Miért ragaszkodunk hozzájuk, ha tudjuk, hogy boldogtalanná tesznek? Ideje felszínre hozni az igazságot, és végre kiásni magunkat ebből az ördögi körből.
“Feladni könnyű, megadni magad bölcsesség. A szabad akarat valódi jelentése”
A szabad akarat gyakran csak illúzió, amelyet külső és belső erők formálnak. Fedezd fel, hogyan segíthet az elfogadás és a megadás megtalálni az élet hullámaival való harmóniát.
Felépítetted a birodalmad. Megvan minden. És mégis üres vagy. Nem biztos, hogy válság ez – lehet, hogy ébredés. De egy biztos: nem úszhatod meg a kérdést, amit eddig próbáltál elkerülni. Hova tűntél közben?
Az elvárások mindig ott vannak körülöttünk. Családi, társadalmi, kulturális nyomás formálja az életünket gyerekkorunktól kezdve. „Legyél jó tanuló!” „Legyél sikeres!” „Legyen házad, családod, karriered!”
Legyél az elsők között, akik hozzáférnek a tartalmaimhoz!
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
