Vannak élmények, ilyen például az elvonulás is, amiket nem lehet elmesélni… csak megélni. Persze ettől még megpróbáljuk megmagyarázni, megérteni — mintha így kevésbé lennének ijesztőek. Csak közben valahogy banalizálódik, és pont a lényege tűnik el. Pedig nem az történik ott, amit gondolsz, és talán pont ezért hív. Mert nem kifelé visz — hanem befelé. Egy olyan helyre, amit eddig inkább ügyesen kikerültél.

A magyar átok talán nem végzet, hanem önfelmentés. Hun és pannon erők feszülnek bennünk – és amíg nem tanuljuk meg kezelni, újra és újra eljátsszuk ugyanazt.

Te sem lehetsz próféta és nem azért, mert nincs igazad, hanem mert ők emlékeznek arra, amikor még hülye voltál, meg arra, amikor még nem mertél kilógni. A múltad náluk nem emlék. Bizonyíték. Előhúzzák, amikor túl magabiztosnak tűnsz, amikor kimondasz valamit, amit nem akarnak hallani.

A megcsalás ritkán arról szól, hogy valaki mást akarsz. Sokkal inkább arról, hogy nem bírsz tovább ott maradni abban, ami van: a csendben, a feszültségben, a kimondatlan mondatok között. Amikor nem beszélsz, nem döntesz, nem vállalsz felelősséget, a kapcsolat helyetted kezd el „megoldásokat” gyártani. És ezek a megoldások soha nincsenek ingyen.

Valami ma másképp született. Egy buboréknyi ragyogás, ami verssé állt össze. Olvasd el, vagy hallgasd meg — a lap aljára görgetve.

A szégyen nem az igazság, csak egy film, amit magadnak vetítesz. És miközben azt hiszed, hogy mindenki téged néz, valójában mindenki a saját mozijában ül.