Az egyszeri fiú áll a bárpultnál a Tinder plázájának neonfényében. Az egyik kezében ital, a másikban telefon. Nem is nézi a képeket. Minek? Csak az ujjára figyel, hogy jó helyen húzza meg. Jobbra. Mindig jobbra. Mintha a félkarú-rabló karját rángatná. Nem számít, kit dob fel az app, ő mindenkit betesz a kosárba. Százból százat.
Nem azért, mert mindegyik nő tetszik neki. Dehogy azért! És még csak nem is azért mert érdekelné, kik ők. Az arcokat meg sem jegyzi, a neveket nem is látja. Csak a mozdulat számít, a stratégia: majd holnap reggel szépen kiderül, kik azok, akik őt visszajelölték, azaz kik azok, akik őt akarják. És csak abból a kupacból fog válogatni.
Nem vesztegeti az idejét profilokra, szavakra, bemutatkozásokra. Minek olvasni, minek figyelni, minek emberként nézni a másikra? Ő nem társat keres, hanem játszik. Egy nulla összegű játszmát. Ha ő nyer, a másik veszít. Ennyi az egész. A csajozási stratégia pofonegyszerű: mindenkit a kosárba, aztán szűrés később. Az emberből adat lesz, a vágyból algoritmus, a kapcsolatból meg statisztika.
Ez a fiú nem kivétel. Ő a szabály. Nem torz alakja a rendszernek, hanem a tiszta tükre annak, ahogyan ma játszunk.
Miért népszerű az app? Mert azt adja, amit a mai kultúra mindenből ki akar csikarni: azonnali megoldást, végtelen választékot és állandó nyitvatartást. Egy helyet, ahol bárki lehetsz, és bárkit lecserélhetsz.
Ez az egész Tinder – cirkusz azért olyan csábító, mert pl. nem kell várni semmire. Nem kell küzdeni, nem kell bizonyítani, nem kell sebezhetőnek lenni. Egy mozdulat, és máris kapsz egy illúziót, valaki akar téged. Instant dopamin. Azonnali megoldást kínál. Egyetlen húzás, és ott a szó, amire vársz: MATCH! Erre vadászol. Ez az apró villanás az, amitől megdobban a szíved: „Úristen! Akarnak! Engem akarnak! Na ugye, hogy ugye!”
És indul a nagy mesélés. Mindkét oldalról. Ki mit ad elő magáról? Ki mit díszít fel? Csináljunk úgy, mintha érdekelne, ki a másik. Jönnek a sztorik, a nevetések, a „nem mondod?!”, a „jaj, te végre megértesz.”
És az egyszeri lány már férjhez is ment képzeletben. Elsétáltak a naplementében, mellettük csaholt a kiskutya, és az angyalok könnyes szemmel hárfáztak.
Aztán eltelik pár óra, a válaszok egyre kattogósabbak és egyre lassabban jönnek, aztán hajnalra el is tűnnek. Oda a lagzi és a tejszínhabos álom. Főhősünk, az aktuális naiva, megint ott áll, ahol a part szakad. A sarokban. Újfent megfogadja, hogy mostantól senkinek nem fog hinni. Majd ő megmutatja. És tényleg, estig ki is bírja, aztán újra a Tindert nyomja.
De hál’Istennek vagy az app tulajdonosnak végtelen a választék, mindig kecsegtet valami újjal. Az egyszeri fiúnak azt sugallja: van jobb, szebb, frissebb darab. A lánynak meg azt, hogy: ott bujkál valahol a „nagy Ő” a sokaságban, csak elégszer kell jobbra húzni.
És ha elég kitartó, egyszer majd előbukkan. Mint a húsvéti nyuszi a Kinder-tojásból. Csak húzogass szorgalmasan jobbra, előbb-utóbb meglesz köztük az igazi kincs is.
A Tinder nem zár be soha. Mindig ott vár a következő arc, ígéret és illúzió. Ha az egyik eltűnik, egy pillanat múlva már jön is a másik. És a másik után a harmadik. És így tovább, a végtelenségig.
Éjjel kettőkor, amikor nem tudsz aludni. Reggel a kávé mellett, amikor még félig csukva a szemed. Munka közben, titokban, hogy legyen egy kis adrenalin. A Tinder olyan, mint egy nonstop italbolt: bármikor kapsz tőle egy újabb shotot.
De pont ettől válik mérgezővé. Mert ha valami mindig nyitva van, akkor soha nincs vége. Soha nem elég. Soha nincs még egy kis detoxra sem esély.
Bárki lehetsz!
Találááál! Íme az új ember. Itt minden pillanatban újjászülethetsz. Új fotó, új szöveg, új mese. És te magad is elhiszed, hogy „ja, tényleg, ez is én vagyok.”
Ma lehetsz világutazó. Holnap sikeres vállalkozó. Holnapután szellemes filozófus, aki pont úgy idézi Nietzschét, mintha tényleg olvasta volna. És közben senki sem kérdez vissza. Senki sem ellenőriz. Nincs tét. A Tinderen az identitás is olyan, mint a profilkép: egy kattintás, és máris új arcot kapsz.
Persze a sznobok sem maradnak el. Ők azok, akik eljátsszák, hogy felette állnak az egésznek. Ők nem húzogatnak, ők nem éhesek és nem is keresnek semmit, azaz senkit. Csak hát… valahogy mégis itt vannak. A magyarázat mindig ugyanaz: „Én amúgy soha nem Tinderezek… a barátaim csinálták titokban a profilomat… nem is tudom, mit keresek itt.”
Ez a kabaré legszánalmasabb száma: amikor valaki úgy csinál, mintha nem lenne része a játéknak, miközben ugyanúgy remegve várja a match-et, csak közben a levegőbe fintorog.
Ez még szürreálisabb, mint az, aki nyíltan bevallja, hogy minden éjjel ül és a csodára vár. A sznob nem vállalja fel a vágyát. Ő is játszik, csak éppen a felsőbbrendűt, mint a vega a húsboltban, felülnézetből mustrálja a többieket, miközben csöndben ő is ugyanazt a kolbászt szopogatja.
De erre jó az inkognitó mámora: már kezdődik is a jelmezbál. Végre az lehetsz, ami lenni akarsz, az is, amit élőben soha nem mernél. Egy tökéletes alakítás egy tét nélküli színházban. Előadhatod az úrnőt. A gentlemant. Vagy épp ellenkezőleg: a szatírt, a kígyóbűvölőt vagy a titkos vágyak cirkuszi artistáját. Az inkognitó jóságos paplanja mindent eltakar.
Az illúziók bűnös árverése elkezdődött. Hölgyeim és Uraim, kérem, tegyék meg a liciteket! Ki ad többet a semmiért?
Nulla intellektuális kihívás. A Tinderen nincs szükség gondolatra. Nem kell szellemesnek lenned, nem kell beszélgetést kezdeményezned, nem kell semmit kockáztatnod. Elég egy kép, egy mosoly, egy filter. Persze annak is szigorúan az ingyenes verziója.
Itt nem számít, mit gondolsz, mit érzel, mit álmodsz. Csak az, hogy jó szögből kattintottad-e a fotót. Mindegy, majd feltuningoljuk, már ha az eredeti kép nem lenne elég kapós. Az egész emberi történeted összesűrítve három pózban és egyetlen mozdulatban: balra vagy jobbra.
Ez nem beszélgetés. Ez nem ismerkedés. Ez az emberpiac legméltatlanabb verziója: mintha egy árverésen nem is a tárgyat néznéd, csak a csomagolását.
Apropó, fotók. A három kötelező alapvetés, amit mindenki felpakol, mintha a Tiktok kiskátéja lenne: a tükörszelfi, a strandos kép, meg a kutyás fotó. A fiúknál jön még a súlyemelős teremfotó és a „nézd, vannak haverjaim” csoportkép. A lányoknál a koktélos bikinis, a „utazom” tengerparti, meg a titokzatos félprofil, amitől úgy tűnik, mintha szégyenlős lenne.
Ja, majdnem kihagytam, van még Banderaszka gengszter stílusban, fekete napszemüvegben, aki épp most intézte el a fél alvilágot. Na, meg a macsó „iszunk, mint állat” verzió, ahogy veretik az éjszakát.
A másik: a spiri. Szépen, vigyázban állva valami nagyon komoly „cucc” előtt, mondjuk Santiago de Compostelában. Felirat: „Most értem haza. By the way Coelho is ott volt a csapatban.” Mindeközben a lányok egy laza lótuszpózban, indiai bő gatyában a tábortűz mellett énekelgetnek. Namaste.
A Tinder a káprázat plázája, pontos lenyomata annak a világnak, ahol élünk. Ahol minden díszlet és a látszat sokkal fontosabb, mint a valóság.
Fake it!
Ez az alapvetés. A szelfik, a filterek, a megjátszott boldogság, a gondosan koreografált hétköznapok. Minden szép, minden csillog, minden tálalva van. Michelin-csillagos rántott parizer ezüst cintányéron fanfárok által felszolgálva.
A Tinder ennek a logikának a tökéletes terepe. Itt tényleg minden illúzió. A profil egy kirakat. A képek csomagolópapírok. A match egy villanásnyi dopamin. A sztorizás meg egy színházi improvizáció, ahol senki sem önmagát játssza.
Mi volt előbb? A Tinder, és vele jött a „használd és dobd el” szerelem logikája?
Vagy csak kiszolgálja azt, ami már régen itt volt bennünk? A mohóságot, a türelmetlenséget, a „jár nekem a jobb” mentalitást?
Lehet szidni az appot, de valljuk be: a Tinder max. csak felerősítette, ami már amúgy is ott izzott a kultúránkban. A gyors megoldások mániáját. Az instant élmények hajszolását. A lecserélhetőség illúzióját.
Ez nem új jelenség. Csak egy újabb bizonyíték a boldogság futópadjára. Bármit szerzel meg, csak rövid ideig tart az öröm. Egy pillanatra feldob, aztán újra ott marad a hiány. És máris futsz tovább.
Ezért zseniális a Tinder. Mert felismerte, hogyan lehet ezt a hiányt a végletekig kihasználni. Hogyan lehet etetni a vágyat anélkül, hogy valaha jóllaknál. Jobbra húzol, kapsz egy kis dopamint. Jön a match, kapsz még egyet. Írsz pár sort, kapsz egy újabb löketet. És mire eltűnik az illető, már ott is a következő illúzió.
A Tinder nem a szerelmet szolgálja. A vágyat szolgálja ki és az soha nem elégszik meg.
Bauman már évekkel ezelőtt megírta: a modern kötelék folyékony. Belépni könnyű, kilépni még könnyebb. A kapcsolat árucikk: opció a kosárban. Debord szerint a társadalom rég nem valóságot él, hanem látványt. A Tinderen sem embereket látsz, hanem képeket – nem történetet, hanem kirakatot. A pszichológia hozzáteszi: az agy imádja a gyors ítéletet. Egy fotó, egy mozdulat – és kész a verdikt. Balra vagy jobbra. Gyors, kényelmes – és közben, persze, hogy eltűnik az ember. Vagy lecserélhető lesz.
Ha valaki azt gondolja, hogy bárki bármikor lecserélhető, akkor hogy nem jut eszébe, hogy ugyanez rá is vonatkozik? Ha te balra húztál valakit, akkor holnap téged húznak balra. Senki sem kívétel, mert ez a rendszer logikája. Egy körhinta, ahol ma te cserélsz, holnap téged cserélnek.
Sokan azt hiszik, hogy van egy rejtett kaszt: a többiek pótolhatók, de ők nem. Ők azok, akik „megérdemlik a jobbat”, akik szerint mindig van valaki, aki nem üti meg az ő szintjüket. De a Tinder logikája mindent egy szintre hoz: mindenki egy fotó, egy pillanat, egy jobbra vagy balra. Nincs különleges státusz. Mindenki (le)cserélhető. Pont.
És most jön a legkegyetlenebb rész. Mert ha mindenki lecserélhető, akkor te sem vagy elég. Ez az állandó bizonytalanság az, ami hajtja az appot. Ezért filterezed túl a képeket. Ezért keresed a jobb szöget. Ezért próbálsz frappánsabb, menőbb, különlegesebb lenni. Mert belül tudod: mindig van valaki frissebb, szebb, egzotikusabb. És a játék logikája az, hogy bármikor felbukkanhat. És akkor te mész a süllyesztőbe. Avítt leszel.
Egyébként, ha bárki, bármikor lecserélhető, akkor mi az érték? Mit keres az, aki minden pillanatban új arcot akar? Skalpokat gyűjt? De lesz ennek valaha vége? Megtalálja valaha azt, aki „méltó hozzá”? Vagy azzal telik el az élet, hogy pörgeti a húspiaci kínálatot, miközben azzal áltatja magát: „a legjobbat érdemlem” – csak éppen soha senki sem üti meg azt a szintet, amelynél érdemes megállnia.
Hiszen az app logikája világos: soha nem fogy ki a kínálat. Mindig van újabb darab. Ne állj meg, mert lemaradsz.
Végül, utolsó fotó a Tinderre: áll a bohóc porondon az élet nevű vándorcirkusz kegyetlen refletorfényében és éppen egy marék döglött molylepkét fúj káprázatként az elbűvölt nézősereg szemébe.
Hasta la vista!
A Tinder nem a szerelemről szól, hanem az illúzióról, hogy bárki bármikor lecserélhető. Egy körhinta, ahol ma te húzol balra, holnap téged húznak balra. Illúziók plázája, ahol az emberi kapcsolatokból árucikk lesz, a vágyból algoritmus, és a végén te is a kukában végzed – összegyűrve, mint egy fotó.
Sosem elég. Akár Birkint cipelsz, akár lájkokat, akár új iPhone-t: belül ugyanúgy kong az üresség. A Birkin nem rejti el a sz@rt – csak egy csicsás díszdobozt ad neki.
A maximalizmus a legnagyobb hazugság, amit az életeddel kapcsolatban valaha elhittél, azaz ha elég keményen hajtasz, egyszer majd elég jó leszel. Pedig éppen ez az, ami megakadályoz. Te vagy az a könyörtelen bíró, aki minden nap halálra ítéli a saját boldogságát. Egy lassú, kegyetlen, soha véget nem érő önsorsrontó merényletben.
Van, amikor a gyász nem ordít, csak halkan ül mellettünk – és mi mégis tudjuk, hogy mindent megváltoztatott. Akiket szerettünk, soha nem mennek el igazán. De mit kezdünk azzal a tátongó űrrel, ami utánuk marad?
Egy írás a megbékélésről, azoknak, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.
Önutálat. Nem csak egy érzés, hanem egy hang, ami beléd költözött. És már nem kérdez, csak parancsol. Hogy csendben maradj. Hogy ne remélj. Hogy utáld magad. Ha ismerős, ez a cikk nem csak rólad szól – érted van.
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
