A félelem a barátunk, és nem ellenségünk
Félelem nélkül már régen nem lennénk itt. Az őseink is túlélték, mert féltek. Féltek attól, ami a bozótban rejtőzött, a mérgező növényektől, és attól, hogy valami kiszámíthatatlan veszély leselkedik rájuk. Ha Neandervölgy tele lett volna önmegvalósító hősökkel, akik gondolkodás nélkül csapkodtak volna fejbe dinoszauruszokat vagy egyéb meghatározhatatlan gyíktestű jószágokat, gyorsan eltűntek volna az evolúció színpadáról. Ehelyett megtanulták, hogy a félelem fontos: védelmez és figyelmeztet.
A modern ember számára azonban a félelem már nem külső veszélyek miatt lép működésbe. A mai félelmek belülről jönnek: „Mit gondolnak rólam mások?” „Mi lesz, ha kudarcot vallok?” „Elég jó vagyok?” A félelem nem tűnt el, csak más formát öltött. És bár ma már nem kardfogú tigrisek elől menekülünk, a belső démonjaink ugyanúgy képesek lebénítani bennünket.
A félelem kettős szerepe
A félelem egyszerre lehet a legjobb tanácsadónk és a legnagyobb börtönőrünk. Megóv a valódi veszélyektől, de ha nem tanulunk meg szembenézni vele, visszatart attól, hogy igazán éljünk.
Mit teszel, amikor félsz?
- Elkerülöd azt a beszélgetést, amit már régóta halogatsz.
- Nem próbálod ki azt a lehetőséget, amiről titkon tudod, hogy megváltoztathatná az életedet.
- Maradsz ott, ahol biztonságos, még ha már rég nem érzed jól magad.
- A félelem paradoxona, hogy miközben megvéd, egyre kisebbé teszi a világod. Minden egyes elkerülés után szűkebb lesz az a tér, ahol még biztonságban érzed magad.
A félelem fiziológiai alapjai: Futás, harc vagy fagyás
Az emberi agy legrégebbi része, a hüllőagy, a félelemre csak háromféle választ ismer:
Fuss!
Harcolj!
Fagyj le!
Ezek a reakciók az őskorban tökéletesek voltak. Ha egy ősember szembetalálkozott egy Jurassic parki szökevénnyel, azonnal döntést hozott. Az ösztönei azt mondták: „Ne gondolkodj, csak élj túl!” És ez működött.
Az arousal-jelenség: Miért gyorsul a pulzusunk?
Most képzeld el a következőt: egy nő késő este egyedül sétál haza egy kihalt utcán. Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy valaki lépdel mögötte. Hirtelen minden érzékszerve élesebbé válik. A szíve hevesen verni kezd, a légzése felgyorsul, és szaporábbra veszi a lépteit. Ez az úgynevezett arousal, amikor a félelem által kiváltott vegetatív idegrendszeri reakciók elkezdenek dolgozni. Minél gyorsabban lépked, annál jobban felerősödik az érzés. És végül futni kezd.
De ekkor megszólalhat a fejében egy apró, de annál bosszantóbb kérdés- különösen, ha egy derék, ifjú pszichológus hallgatóról van szó, mégpedig az, hogy vajon: “Most azért futok, mert félek, vagy azért félek, mert futok?”
Ez az egyszerű, mégis lenyűgöző pszichológiai jelenség mutatja, hogy a testi reakciók hogyan tudják felerősíteni a félelmet. Az arousal önmagában nem „rossz” – de meg kell tanulnunk érteni és irányítani.
Az evolúció új szintje: Szofisztikáltabb döntések
Szerencsére az agyunk azóta fejlődött. A hüllőagy felett helyet kapó limbikus rendszer és a neocortex lehetővé teszi, hogy ne csak ösztönösen reagáljunk, hanem gondolkodjunk is.
Ha egy nehéz helyzetben képes vagy egyetlen lélegzetvételnyi szünetet tartani, már kizökkented magad az automatikus félelmi reakcióból. Ez a pillanat elég ahhoz, hogy megkérdezd: „Valóban veszélyben vagyok, vagy csak kényelmetlenül érzem magam?” És máris szofisztikáltabb döntést tudsz hozni.
A félelem álcái
Halogatás: a félelem legjobb barátja. Hányszor mondtad már, hogy „majd holnap”? A halogatás valójában félelem. Félelem attól, hogy nem leszel elég jó, hogy nem fog sikerülni, hogy valami fájni fog.
A komfortzóna biztonsága
A komfortzónában minden kényelmes és kiszámítható – de semmi nem történik. Ez a legnagyobb hazugság, amit a félelem súghat neked:
„Maradj itt, itt legalább nem történik semmi rossz.”
Hogyan dolgozz a félelmeiddel?
- Ismerd fel, hogy mi az, amitől igazán félsz.
- Amíg nem tudod pontosan, mi az, amit elkerülsz, nem tudsz vele dolgozni.
- Nevezd meg a félelmeidet.
- Amíg csak homályosan érzed őket, hatalmuk van feletted. De ha kimondod őket, elveszítik az erejüket.
- Légy őszinte magaddal.
- Nézz tükörbe, és kérdezd meg:
„Mi az, amit nem teszek meg, mert félek tőle?”
Mi vár rád a félelmeiden túl?
A félelmeid leküzdése nem azt jelenti, hogy többé nem fogsz félni. Azt jelenti, hogy nem hagyod, hogy a félelem irányítson.
Ez a mondat azonban sokkal mélyebb tartalommal bír, mint elsőre gondolnánk. Beismerni azt, hogy félünk – talán ez a legnagyobb bátorság, amit tanúsíthatunk. Igen, félni bátor dolog. Amikor kimondod: „Igen, most félek” – azzal nemcsak önmagad előtt vállalsz felelősséget, hanem meg is nyitod az utat a változás felé. Mert amíg nem ismerjük el, hogy félünk, addig csak sodródunk.
A félelem elismerése: az igazi bátorság
Egy paradoxon ez: a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a képesség arra, hogy elismerjük a jelenlétét. Talán épp erről beszélt Al Ghaoui Hesna is – a haditudósító, aki „Félj, bátran!” című könyvében a félelem szerepét vizsgálta. A legveszélyesebb helyzetek közepette tanulta meg, hogy nem a félelem tagadása tesz minket bátrakká, hanem az, hogy tudatosítjuk azt, és mégis cselekszünk.
A félelem és az igazság
De nézzünk magunkba. Hány helyzet van az életünkben, amikor ahelyett, hogy őszintén szembenéznénk a félelemmel, inkább magunknak is hazudunk? „Nem érdekel az a pozíció” – mondjuk, miközben rettegünk attól, hogy kudarcot vallunk. „Nem is vágyom erre a kapcsolatra” – hangoztatjuk, mert félünk a visszautasítástól. Az igazság az, hogy sokszor azért nem lépünk, mert a félelem irányít minket – és ezt a legegyszerűbb elkerülni azzal, hogy tagadjuk a jelenlétét.
A szofisztikált kibúvók művészete
Minél intelligensebbek vagyunk, annál kifinomultabbak a módszereink, hogy megússzuk a szembenézést. Egy diplomatikusan megfogalmazott indok, egy logikus magyarázat, egy mesterien felépített történet arról, hogy „miért nem” – ezek a belső menekülés eszközei. Ezek nem tudatos hazugságok, hanem olyan önvédelmi mechanizmusok, amelyek megkímélnek minket a fájdalomtól, de hosszú távon meggátolják a fejlődést.
A félelem tudatosítása: az első lépés
A változás itt kezdődik: amikor felismered, hogy nem a helyzetet kerülöd el, hanem azt az érzést, amit a helyzet kivált belőled. Nem az állásinterjú vagy a fontos beszélgetés a probléma, hanem az, hogy félsz attól, mi történhet. És ez rendben van. Ha elismered a félelmet, már nincs szükséged kibúvókra vagy magyarázatokra. Egyszerűen csak ránézel, és azt mondod:
„Igen, félek, de most mégis cselekszem.”
Mi van a félelem másik oldalán?
Amikor már nem hazudsz magadnak, valami egészen különleges történik. A félelem nem tűnik el, de elveszíti az erejét. És amikor elkezdesz cselekedni a félelem ellenére, akkor érzed meg igazán, milyen az, amikor te irányítasz.
A bátorság nem azt jelenti, hogy legyőződ a félelmet. A bátorság azt jelenti, hogy elismered, és mégis tovább mész. És ez az, ami a félelmeiden túl vár rád.
Hesna könyvében sokat olvashatunk arról, hogyan lehet súlyos, életveszélyes helyzeteket kezelni, és hogyan működik az agy ilyen extrém körülmények között. Az írásaiban sok értékes gondolatot oszt meg a félelemről, de amikor befejeztem a könyvet, egy gondolat ott motoszkált bennem: „Miért nem említette a lélekjelenlétet?”
Sokat gondolkodtam azon, hogy írok neki egy emailt. Meg akartam osztani vele, hogy szerintem mennyire fontos a lélekjelenlét, mint eszköz, amikor a félelmeinkkel szembenézünk. De aztán mégsem írtam. Meggyőztem magam, hogy „talán nem fontos,” vagy hogy „biztos nem érdekli, úgyis elfoglalt.” Valójában azonban féltem. Féltem, hogy kinevetne. Féltem, hogy lenéz, vagy hogy talán el sem olvassa. És a félelmemhez tökéletes indokokat gyártottam, hogy miért nem kell megtennem ezt a lépést.
Ez az élmény is arra világított rá, hogy milyen kifinomultak tudunk lenni, amikor a félelmeink elkerüléséről van szó. Ahelyett, hogy elismernénk, hogy félünk, inkább logikusnak tűnő magyarázatokat találunk. Pedig éppen az a kulcs, hogy megengedjük magunknak, hogy bevalljuk:
„Igen, félek.”
És éppen itt jön képbe a lélekjelenlét. Ez az a belső erőforrás, amely, mint valami isteni sugallat segíthet a legnagyobb bizonytalanságban is. A lélekjelenlét forrása talán nem meghatározható tudományosan, -talán a szakértői intuíció egyik közeli rokona,- lényeg, hogy ott bujkál bennünk, és lehetőséget ad arra, hogy egy teljesen váratlan, de annál frappánsabb megoldást találjunk és a félelem ellenére cselekedjünk. Mert amikor szembenézünk a félelmeinkkel, és beleállunk a helyzetbe, akkor kiderül, hogy sokkal több van bennünk, mint amit korábban hittünk.
De miért van az, hogy amikor szembenézünk a félelmeinkkel, gyakran tapasztaljuk, hogy nem is voltak olyan ijesztőek vagy veszélyesek, mint amilyennek sokáig tűntek? Ez nem véletlen. A félelem mechanizmusai sokszor felnagyítják a kockázatokat és torzítják az észlelésünket.
Néhány ok, ami miatt a félelmeink túlzottnak bizonyulhatnak:
Felnagyítjuk az esetleges rossz következményeket
Az elménk szeret “legrosszabb forgatókönyvekben” gondolkodni, hogy felkészüljön a veszélyekre. Ez evolúciós előny volt, hiszen segített túlélni. Ma azonban ez a szokás gyakran kontraproduktív: a legrosszabb esetekre koncentrálunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a valóságos kimeneteleket. Miért tesszük ezt? Az egyik ok, hogy így megkíméljük magunkat a felelősségvállalástól. Ha azt mondjuk: „Ez túl kockázatos”, akkor kibújhatunk a döntéshozatal terhe alól.
Lebecsüljük önmagunkat
A félelem gyakran együtt jár azzal, hogy nem hisszük el: képesek vagyunk megoldani a helyzetet. Alábecsüljük a képességeinket, az erőforrásainkat, és azt, hogy mennyit tanultunk eddig. Ez a belső kritikus hang azt suttogja: „Te ehhez nem vagy elég jó.”
Tanult tehetetlenség
A múltbeli kudarcaink néha úgy rögzülnek, mint egy belső minta: „Úgysem sikerülhet.” Ez a jelenség, amelyet a pszichológusok tanult tehetetlenségnek hívnak, arra késztet bennünket, hogy ne is próbálkozzunk – még akkor sem, ha a jelen helyzet valójában teljesen új lehetőségeket rejt.
Társadalmi elvárások
A félelem gyakran nem is a helyzetről szól, hanem arról, hogy mit gondolnak majd rólunk mások. A vélt társadalmi elvárások olyan nyomást helyezhetnek ránk, amely eltorzítja a döntéseinket. Például: „Ha elbukom, mit fognak gondolni rólam?” Ez az állandó megfelelési kényszer sokszor alaptalanul felerősíti a félelmeinket.
Hiedelmek önmagunkról
Az önmagunkról kialakított hiedelmek – „Én nem vagyok bátor”, „Ez nem az én világom” – hatalmas korlátokat állíthatnak elénk. Ezek a mélyen gyökerező gondolatok gyakran már nem is tudatosak, de alapvetően meghatározzák, hogy mit gondolunk magunkról és mire vagyunk képesek.
Kontrollvesztéstől való félelem
A félelem egyik alapvető eleme az, hogy nem tudjuk pontosan, mi fog történni. Az ismeretlen helyzetek kontrollvesztést idézhetnek elő, amit az elménk nem szeret. Inkább elkerüljük a helyzetet, csak hogy fenntartsuk az illúziót: „Én irányítok.”
Rossz tapasztalatok általánosítása
Ha egyszer egy hasonló helyzetben kudarcot vallottunk, hajlamosak vagyunk ezt a tapasztalatot általánosítani: „Ez mindig így lesz.” Ez a torzítás megakadályozza, hogy meglássuk: minden helyzet más, és ami egyszer nem sikerült, most akár teljesen másképp is alakulhat.
Az agyunk biztonsági alapbeállítása
Az emberi agy hajlamos a változástól való félelemre, mivel a változás kockázatot jelenthet. Az agyunk alapbeállítása az, hogy a megszokottat részesíti előnyben, mert az kiszámítható és „biztonságos”. Ezért minden új helyzetet fenyegetésként érzékelhetünk – még akkor is, ha valójában lehetőség.
Elégtelen információ
A félelem sokszor abból fakad, hogy nem tudjuk pontosan, mire számíthatunk. Az ismeretlen általában sokkal félelmetesebb, mint az, amit ismerünk. Amint több információt szerzünk egy helyzetről, gyakran rájövünk, hogy az nem is olyan ijesztő, mint gondoltuk.
Percepciós torzítás
Az érzékelésünk sokszor nem a valóságot tükrözi, hanem azt, amit az agyunk sugall nekünk. Ez különösen igaz, amikor félünk: az agyunk ilyenkor hajlamos a veszélyeket túldramatizálni és a lehetőségeket alábecsülni.
A valóság gyakran kevésbé ijesztő, mint a félelmeink
Amikor végül szembenézünk a félelmeinkkel, gyakran tapasztaljuk, hogy a valóság sokkal kevésbé félelmetes, mint ahogyan azt elképzeltük. Ez a tapasztalat nemcsak felszabadító, hanem megerősítő is. Hiszen minden egyes ilyen alkalommal tanuljuk, hogy a félelem legyőzhető – nem azzal, hogy eltűnik, hanem azzal, hogy már nem uralja az életünket.
Mi történik, ha szembenézel velük?
- Rájössz, hogy erősebb vagy, mint hitted.
- Megnyílik előtted egy olyan világ, amit eddig csak távolról figyeltél.
- Megérted, hogy a kudarc nem az ellenséged, hanem a legjobb tanítód.
A félelem, mint tanító
A félelem mutatja meg, hová kell lépned, ha növekedni akarsz. Lehet, hogy fájdalmas lesz, lehet, hogy kényelmetlen – de ez az egyetlen út előre.
Készen állsz arra, hogy szembenézz a félelmeiddel?
Te mit teszel, amikor szembenézel a félelmeiddel?
Lanteri Edina
"Úgy szeretnék élni, ahogyan élek."
