Az élethazugságok sokszor ártatlannak tűnnek: egy kis halogatás, egy kis magyarázat, egy kis „majd máskor”. Azt meséled magadnak, hogy ez ésszerű döntés, hogy ez egy szükséges kompromisszum. De az igazság az, hogy ez nem véd meg. Ez lassú, alattomos és könyörtelen önpusztítás.
Mondok valamit, amitől nem tudod ugyanazt gondolni, amit eddig: sokan nem azért ragadnak benne egy langyos sz@r életben, mert nincs lehetőségük, hanem azért, mert megtanulták diplomatikusan becsomagolni a saját lemondásukat.
A kifogás ilyenkor sosem az, hogy: „Félek basszus.” Nem. Ennél sokkal kifinomultabb: „Majd később.” „Nem annyira rossz ez.” „Másoknak sem jobb.” Minél intelligensebb vagy annál „frappánsabb” az alibid. De ezt mintha már megbeszéltük volna- azaz attól, h becukrozod, még az marad, ami volt…
És a lényeg: ezek a mondatok nem vigasztalnak, hanem általános érzéstelenítést adnak. Csökkentik a fájdalmat, de közben lassan, biztosan megölik benned azt a részt, amelyik valaha élni akart. Nem is veszed észre, csak egyszer csak ott állsz egy élet közepén, amit nem is akartál, hanem csak „ügyesen” megszoktál.
🎧 Ha inkább meghallgatnád, csak görgess a cikk végére — ott vár a podcast.
És akkor most jön a lényeg — az a kérdés, amit már nem lehet megúszni: Meddig akarod még túlélni az életed? Az emberek nagy része nem él — hanem kivár. És tudod hogyan? Két módja van szerintem. Vannak, akik nyerni jöttek. Ők azok, akik kockáztatnak, veszítenek, felállnak, újraterveznek — és végül építenek valamit, ami igaz.
És vannak, akik úgy vesznek részt ebben a „buliban”, hogy ne veszítsenek túl sokat. Ők azok, akik görcsösen ragaszkodnak a biztoshoz, a megszokotthoz, a „jóvanazúgy”-hoz és közben már rég elfelejtették, hogy valaha ők is többre vágytak. És a kettő közötti különbség nem a családi háttér, azaz amit onnan hoztak vagy nem hoztak és nem is a szerencse. Legalábbis egy bizonyos kor után már nem elegáns ezekre hivatkozni. A különbség egyetlen dolog: egy döntés.
Oké. Eddig tartott az „ébredj már fel, basszus” rész. Ha még mindig itt vagy, akkor két lehetőség van: vagy valóban felébredtél, vagy igazából sosem voltál olyan mélyen. Bármelyik csoportba is tartozol: gratulálok. Most akkor előveszem a megértő énemet. Lépjünk egyet hátra, vegyük ki a drámát és nézzünk rá racionálisan.
Az élethazugságok alattomosak. Sokszor észre sem vesszük, hogy a saját gondolataink tartanak fogva minket. De ha figyelsz, felismerheted a jeleket:
Ezek a mondatok mind egy dolgot takarnak: a félelmet. Félelmet attól, hogy mi lesz, ha kilépünk a megszokottból, és mi lesz, ha szembenézünk az igazsággal.
Sokan azért nem lépnek, mert az élethazugságok, még ha kényelmetlenek is, biztonságosabbnak tűnnek, mint az ismeretlen. A változás félelmetes, mert kiszámíthatatlan. De vajon meddig érdemes így élni?
Sokan azért nem engednek el egy rosszul működő kapcsolatot, munkát vagy akár barátságot, mert úgy érzik, ha most feladják, be kellene vallaniuk maguknak, hogy rossz döntést hoztak. Ez azonban nem igaz. Mindig a legjobb döntéseket hozzuk meg az akkori tudásunk és tapasztalataink alapján. Az élet változik, és amit korábban jónak gondoltunk, az idővel elveszítheti az értelmét vagy működőképességét. Ez nem a mi kudarcunk, hanem az élet természetes része.
Fontos megérteni, hogy az, hogy valami már nem működik, nem jelenti azt, hogy „hiábavaló” volt. Kapcsolatok, munkák, barátságok – mind adnak valamit: tanulságokat, fejlődést, tapasztalatot. Amikor a dolgunk véget ér velük, békében elengedhetjük őket.
A koherencia, az elkötelezettség értékes dolog. De néha még nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy felismerjük: „Ez már nem működik.” Sokkal jobb „félbehagyni” valamit, mint végigmenni a rossz úton. A kitartás fontos erény, de a valódi erő abban rejlik, hogy képesek vagyunk szembenézni a valósággal, és azt mondani: „Eddig jó volt, de már elengedem.” Ahelyett, hogy harcolnánk a változás ellen, békében el kell sétálnunk, hálával a tanulságokért.
Sokan azért nem lépnek, mert félnek attól, hogy mit gondol vagy mond a környezetük. „Mit fog szólni a család? Mit mondanak majd a barátok, szomszédok, kollégák?” Ezek a gondolatok gyakran visszatartják az embereket attól, hogy elinduljanak egy új, őszintébb úton.
Az ismerősök, rokonok reakciói időnként nem túl támogatóak – és ennek több oka lehet. Vannak, akik valóban féltik az embert.
De nem mindenki ilyen jó szándékú. Néha irigyek az emberek, még ha nem is vallják be maguknak. Azért próbálnak meggyőzni, hogy„maradj ott, ahol vagy,” mert ha neked sikerülne, akkor szembe kellene nézniük a saját gyávaságukkal. Azzal, hogy ők is tehettek volna valamit, de nem mertek.
Ezzel szembesülni fájdalmas, ezért az egyszerűbb megoldás, hogy visszahúznak téged is a sorba. „Mit képzelsz magadról? Ne akarj kitűnni! Maradj szépen, ahol vagy!” Ez a társadalmi nyomás és ítélkezés sokszor olyan súlyos, hogy inkább fejet hajtasz, és megszégyenülve visszahúzódsz a kis kuckódba, hogy békén hagyjanak. És így történt, hogy a te szárnyaidat is letörték. És talán már soha nem fogod újra elhinni, hogy tudnál repülni. Pedig egyszer régen még elhitted.
Ismered a cseresznyefa történetét. Tudod, mindig van néhány szem cseresznye, amelyik korábban kezd érni, és a többi mintha kinevetné: „Mit különcködsz?” Aztán, egyik pillanatról a másikra, az egész fa pirosba borul. Ez a természet rendje: valakinek el kell kezdenie, hogy a többiek is követhessék. És talán te is ilyen vagy. Talán pont a te bátorságodra lenne szükség ahhoz, hogy mások is elhiggyék: lehetséges változtatni.
Az igazságot választani nem könnyű, de lehetséges. Az első lépés mindig a felismerés: rájönni, hogy mi az, ami hazugság az életedben. Innen kezdve apró lépésekkel elindulhatsz egy őszintébb élet felé.
Kérdések, amiket feltehetsz magadnak:
Az őszinteség magaddal szemben eleinte fájdalmas lehet, de hosszú távon felszabadít. Nem kell mindent egyszerre megváltoztatni, de ha elkezded az utat, az igazság egyre könnyebbé és természetesebbé válik.
Az életed végén nem arra fogsz emlékezni, hogy mennyire kényelmes volt az élethazugság, hanem arra, hogy volt-e bátorságod igazán élni. Ha ma megteszed az első lépést, egy hitelesebb és teljesebb élet vár rád.
A boldogság nem azt jelenti, hogy minden tökéletes. A boldogság azt jelenti, hogy hű vagy önmagadhoz. Mi lenne, ha ez lenne az a nap, amikor őszintén szembenézel azzal, amit eddig elkerültél. Az első lépés mindig a legnehezebb – de egyben a legfontosabb is.
Gondolj a cseresznyefára! Talán te vagy a legalkalmasabb arra, hogy az első érett cseresznye legyél a fán? Az a bátor, aki megmutatja a többieknek az utat. És aztán hála neked egész fa pirosba borul. Ők ekkora már nem fognak emlékezni arra, hogy te voltál az első, de te igen.
De ez az út nem a többiekért van. Ez rólad szól. Arról, hogy felismerd: még mindig van szárnyad. Talán letörték őket, talán elfelejtetted, hogy tudsz repülni. Talán már régóta nem is álmodtál arról, hogy emelkedni tudsz. De a szárnyaid nem tűntek el – ott vannak, csak arra várnak, hogy újra kipróbáld őket.
Ne félj attól, hogy nem lesz könnyű. A repülés első pillanatai mindig bizonytalanok. De ha egyszer elindulsz, rájössz, hogy már nem számít, mit mondanak mások. Nem számít, hogy kinevetnek-e, vagy irigyek lesznek. Az számít, hogy érzed a szabadságot. És tudod, miért? Mert az élet a szárnyaidat nem azért adta, hogy földhöz szegezve élj.
A boldogság nem valami távoli cél. Nem egy végtelen lista pipái, és nem egy tökéletes kép, amit a világ mutatni akar. A boldogság egyszerűbb ennél: az az érzés, amikor hű vagy önmagadhoz. Amikor tudod, hogy amit ma tettél, az őszinte, igaz, és a saját döntésed volt. És amikor majd visszanézel az életedre, büszke leszel arra, hogy mertél élni.
Ma lehet az a nap, amikor elkezded.
Nem kell tökéletesnek lenned. Nem kell mindent azonnal megoldanod. Csak egyetlen dolgot kell tenned: hidd el, hogy képes vagy rá. Hogy te, aki talán ma még félsz, valójában tudsz repülni. És ez a hit – ez az első szárnycsapás. Innen már csak rajtad múlik, hogy meddig mész.
Emlékszel még, milyen volt szárnyalni? Az az érzés, amikor minden lehetségesnek tűnt? Ne engedd, hogy csak emlék maradjon. Foglalj időpontot, és tegyük meg az első lépést, hogy újra repülhess.
A szégyen nem az igazság, csak egy film, amit magadnak vetítesz. És miközben azt hiszed, hogy mindenki téged néz, valójában mindenki a saját mozijában ül.
A maximalizmus a legnagyobb hazugság, amit az életeddel kapcsolatban valaha elhittél, azaz ha elég keményen hajtasz, egyszer majd elég jó leszel. Pedig éppen ez az, ami megakadályoz. Te vagy az a könyörtelen bíró, aki minden nap halálra ítéli a saját boldogságát. Egy lassú, kegyetlen, soha véget nem érő önsorsrontó merényletben.
Egy írás a megbékélésről, azoknak, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.
Önutálat. Nem csak egy érzés, hanem egy hang, ami beléd költözött. És már nem kérdez, csak parancsol. Hogy csendben maradj. Hogy ne remélj. Hogy utáld magad. Ha ismerős, ez a cikk nem csak rólad szól – érted van.
A felelősségvállalás nem önostorozás – és pláne nem önfeladás.
Ez a cikk segít különbséget tenni valódi erő és önmarcangolás között. Ha te is hajlamos vagy magadat okolni mások sorsáért, ha úgy érzed, csak akkor vagy jó ember, ha mindent te tartasz össze – akkor ez az írás neked szól.
A minták ismétlődnek. A sors újraírja önmagát. Amíg valaki ki nem mondja: elég volt. A felelősségvállalás ott kezdődik, hogy nem a múltadnak hiszel – hanem magadnak. Mert lehet másképp. De csak ha beleállsz.
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
1 thought on “Élethazugságok: Mi a fenét keresel még ebben a boldogtalan életben?”
Ez is igaz! Teljesen igazad van jól látod az egészet! Szeretettel puszillak!De azért szerencsés akinek szép fiatalkora volt/nekem a gyerekkor a falakon kívül +a kislányom érkezése, léte! Mindenkinek más, egymás életéből tanulunk, belőlem is biztos, azért vagyok tán itt e földön, de sokan még mindig csak annyit látnak, szép, és az élete is biztos az.. Örüljünk minden apró kedves gesztusnak, próbáljunk pozitívak lenni,amíg itt”vagyunk mert rohan az idő, s mindjárt “véget ér. Mindig jó az ilyen szem fel nyitó előadást hallgatni. Első lépés a legnehezebb az biztos! Köszönöm! Puszillak!