A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy mint egy középkori szerzetes ostorral csapkod magadat a múlt döntéseiért. De még azt sem, hogy állandóan magadat szidod, vagy egyetlen végtelen önsorsrontó önmarcangolásba fulladsz. A felelősségvállalás elsősorban azt jelenti, hogy tisztában vagy vele, hogy minden, ami most az életedben van – a jó és a rossz is –annak a következménye, amit te tettél, vagy épp, amit nem tettél. A döntéseid – vagy a döntések elmulasztásának az eredménye. Ez a kiindulópont, amit nem lehet megkerülni.
Ugyanakkor a felelősségvállalás azt is magában foglalja, hogy tisztában vagy azzal, hogy nincs abszolút igazság. Csak nézőpontok vannak. Te így érzed, így értelmezed a világot – és ez a te igazságod. Másnak lehet egy teljesen más igazsága. És ezt el is tudod fogadni. Nem akarsz mindenkit meggyőzni, nem akarsz minden áron igazságot szolgáltatni. Pláne nem a te igazságodat. Tiszteletben tartod, hogy más mást lát, mást mond és mást gondol.
A felelősségvállalás annak a belátása is, hogy amit ma gondolsz a világról, arról holnap már mást gondolhatsz. Mert hatások érnek. Változol. A fejlődés nem abban mérhető, hogy mennyire ragaszkodsz a véleményedhez, hanem abban, hogy képes vagy-e újra és újra átgondolni, amit igaznak hittél. Ha kell, újratervezni mindent. Ez nem gyengeség – hanem ellenkezőleg, erő. Rugalmasság és a bátorság, hogy tanulj és változz.
Azt is jelenti: tudod, hogy része vagy az egésznek. Amit teszel – vagy amit nem teszel – az kihat másokra. Minden döntésed visszhangzik, hatása van. Ez nem nyomasztó teher, hanem emlékeztető: te is formálod a világot, amiben élsz.
Végül: a felelősségvállalás sohasem önfényezés. Nem képzeled magad többnek senkinél – de kevesebbnek sem. Tudod, hogy amennyire egyformák vagyunk, annyira különbözőek is.
És talán az egyik legmélyebb felismerés az, hogy ráébredsz, hogy a szabad akaratod messze nem végtelen.
Hiheted, hogy te, amikor valamilyen csoda folytán időnként megtáltosodsz az önmegvalósításban, teljesen szabadon döntesz. Valójában csak azon a „kereten” belül tudsz „mozogni”, amit a sorsod, a múltad, a genetikád, a neveltetésed, a tapasztalataid és a tudásod „megenged” . De ez azt sem jelenti, hogy tehetetlen vagy. A „keret” létezik – de minden alkalommal próbálhatod tágítani. Ha csak egy hangyányit is. És ez a legnagyobb szabadság: hogy mered feszegetni. Mersz lépni és másképp csinálni, mint korábban.
Ez a felelősségvállalás: nem önmarcangolás, nem bűntudat, nem állandó önostorozás. Hanem egy tiszta, bátor felismerés, hogy a saját életedért – és csak azért – te vagy a felelős. És ebben a felismerésben ott van minden: az erő, a szabadság és a remény, hogy lehet másképp is.
Az önmarcangolás nem felelősségvállalás. Még csak nem is rokonok egymással. Az valami egészen más: talán egy láthatatlan bilincs, amivel magadhoz kötöd a világ fájdalmát. Az önmarcangolás azt jelenti, hogy abban a tudatban élsz, hogy minden, ami a szeretteiddel történik, a te hibád vagy /és a te dolgod. Mintha a világ összes baja és boldogsága, illetve boldogtalansága a te hatáskörödbe tartozna.
Azt hiszed, a te feladatod, hogy megoldj mindent, még azt is, hogy mások is boldogok legyenek. Hogy te vagy az egyetlen, aki megmentheti őket a fájdalomtól, aki lesöpörheti a vállukról a sorscsapásokat – vagy legalábbis tompíthatja az ütéseket. Azt hiszed, akkor vagy jó ember, ha az életüket teljes mértékben kézben tartod. Ha minden pillanatot, mozzanatot figyelsz. Ha semmi sem történik a tudtod és engedélyed nélkül.
És közben szép lassan elfelejted a saját életedet. Mert „evidens okokból” nincs időd, energiád, lehetőséged arra, hogy magaddal is foglalkozz. Minden percedet, minden gondolatodat másoknak szenteled. És még ha néha akadna is lélegzetvételnyi idő akkor sem foglalkozhatnál magaddal. Mert úgy éreznéd ez az önös érdek úri luxus lenne, amit egyszerűen nem engedhetsz meg magadnak meg – pláne sőt-, nem is járna neked.
Így válik az önmarcangolás végtelen körforgássá: nem bátor gondoskodás, hanem a saját hangod teljes elnémítása – egy szerep, amivel lassan egybeforrsz. És már nem is emlékszel, hogy valaha, valahol, egy felidézhetetlen múltban, voltak álmaid önmagadról. De kinek is van ideje ilyen csacskaságokon nosztalgiázni? Talán igaz sem volt. Hiszen egy kicsi, zárt kör – gyerekek, társ, szülők – mindenáron való megmentése végül a te életnek nevezett nagy lehetőségét emészti fel.
És a legfájóbb? A bűntudat, az önmarcangolás kedvenc mérge. Hogy ha egyszer véletlenül mégis magadra fordítanál egy kis – pénzt, időt vagy energiát – azonnal megszólalna az a kis sunyi, de annál ismerősebb hang benned: „ezt elvetted tőlük.” Hiszen minden alkalommal, amikor magadnak, adsz kevesebb jut nekik.
Az önmarcangolás minden csak nem szeretet. Nem hűség. Csak egy örökös harc – magad ellen. Vajon ki nyer, amikor legyőződ önmagadat? Ez egy olyan játszma, amiben a te vereséged borítékolt. És amíg ebben élsz, addig soha nem jutsz el odáig, hogy elfogadd: a te életed, a te felelősséged, az ő életük az övék, még akkor is- ha igen-, hibázni is fognak. De ez az ő tanulásuk, az ő folyamatuk – és az ő felelősségük.
Röviden? Minden.
Miközben a saját életedet feláldozod mások vélt boldogságának/boldogulásának oltárán, valójában csak „alibit gyártasz”: hogy neked ne kelljen élni. Hogy ne kelljen szembenézni a saját utaddal, a saját félelmeiddel és a még feledésben nem merült vágyaiddal. Ha egyáltalán valaha voltak neked ilyenek.
Pedig az élet „megelése” alatt nem azt értem, hogy „carpe diem” – azaz hogy „csapassuk” most, és minden pillanatba vedd el azt, amit úgy érzel, hogy jár neked. Hanem azt, hogy először a saját életedet tedd rendbe. Hogy ne „menekülj” mások gondjaiba, nem temetkezz bele abba, amit nekik kell megoldani.
Az igazi siker nagy részét nem lehet számokban mérni. Ez öreg hiba. Most, honnan fogjuk tudni, hogy mennyire vagy jó? Ha nem a bankszámládon megjelenő összeg, nem a diplomáid száma, és még csak nem is az, hogy hány embernek tudsz „adni” belőle, ami számít?
A siker, – azaz a megélt élet igazi mércéje – a fejlődés. Hogy minden területen előre haladtál. Hogy fejlődtél intellektuálisan. Érzelmileg. Lelkileg. Fizikailag. Spirituálisan. És igen, anyagilag is – de nem mások kárára, nem mások életének árnyékában, hanem a saját erődből. Szépen, stílusosan, anélkül, hogy megfeszülnél.
Talán már kezded kapizsgálni, hogy a felelősség nem azt jelenti, hogy mártírként, vért izzadva próbálod rendbe tenni mások életét. Nem arról, hogy te legyél a világ összes terhét cipelő ember, aki sosem kér semmit, és aki mindig csak ad. Ez a típusú „önfeláldozás” nem hősiesség – hanem önpusztítás.
Az igazi felelősségvállalás ott kezdődik, hogy belátod: a saját életed rendbehozása a te dolgod. És ez nem önzés – hanem bátorság. Mert amikor elkezded a saját utadat járni, amikor felismered, hogy csak abból tudsz adni, amit önmagadnak is megadsz, akkor válik valódi erővé mindaz, amit másokért teszel.
A valódi felelősségvállalás az, amikor rájössz:
Ez nem önzés – hanem a legnagyobb szolgálat.
A felelősségvállalás az a belső erő, ami képes újra és újra építeni. Nem a múlt sebeire épül, hanem a jelen lehetőségeire. És így végre a saját életedet éled és nem másokét.
Csak remélni merem, hogy tudod, hogy amit most olvastál, az nem szemrehányás. Nem vád. És főleg nem ítélet. Ez csak egy emlékeztető. Hogy lásd: nem vagy kevés. Nem vagy elrontva. Csak talán elfelejtetted, hogy van másik út is. És ez mindig is nyitva állt előtted. Talán nem láttad. Nem akartad, nem merted látni. Ott volt, ahol a felelősségvállalás nem önmarcangolás – hanem döntés. És bár nem mindig könnyű – de ez az egyetlen út, ami valóban a tiéd. Ami visz valahova és minden lépéssel egyre közelebb kerülsz ahhoz, aki igazán vagy, vagy akivé az út által válhatsz.
A felelősségvállalás nem önostorozás – és pláne nem önfeladás.
Ez a cikk segít különbséget tenni valódi erő és önmarcangolás között. Ha te is hajlamos vagy magadat okolni mások sorsáért, ha úgy érzed, csak akkor vagy jó ember, ha mindent te tartasz össze – akkor ez az írás neked szól.
A minták ismétlődnek. A sors újraírja önmagát. Amíg valaki ki nem mondja: elég volt. A felelősségvállalás ott kezdődik, hogy nem a múltadnak hiszel – hanem magadnak. Mert lehet másképp. De csak ha beleállsz.
“Feladni könnyű, megadni magad bölcsesség. A szabad akarat valódi jelentése”
A szabad akarat gyakran csak illúzió, amelyet külső és belső erők formálnak. Fedezd fel, hogyan segíthet az elfogadás és a megadás megtalálni az élet hullámaival való harmóniát.
Az élethazugságok alattomosan lopakodnak be az életünkbe, és csapdába ejtenek minket. Miért ragaszkodunk hozzájuk, ha tudjuk, hogy boldogtalanná tesznek? Ideje felszínre hozni az igazságot, és végre kiásni magunkat ebből az ördögi körből.
A bizonytalanság mindannyiunk életének része – néha csendes suttogás, máskor bénító zaj. De mi van, ha a félelem nem ellenség, hanem iránytű? Ez a cikk segít megérteni a jövőtől való félelmet, a kontrollvesztés érzését és a változásokban rejlő lehetőségeket. Fedezd fel, hogyan találhatsz nyugalmat a káoszban, és hogyan építheted fel újra a belső erődet. Nem vagy egyedül – induljunk el együtt ezen az úton!
A komfortzóna a legkényelmesebb hely, ahol élhetsz. Itt minden ismerős, biztonságos, kiszámítható. Nem ér meglepetés, nem kell kockáztatnod, és a stressz szinte minimális. Csábító, igaz?
Legyél az elsők között, akik hozzáférnek a tartalmaimhoz!
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
