A gyász, a búcsú soha nem könnyű. Azt hisszük, mások vagyunk. Hogy majd velünk máshogy lesz. De nincs máshogy. A gyász – gyász. A búcsú – könnyes és fájdalmas. És amikor már csak a csend marad, akkor vesszük észre, mi minden maradt mégis: a hála, hogy voltatok nekünk. És a soha el nem múló szeretet, ami utána is velünk marad. Egyszer csak pedig ott vannak az anekdoták. Rólad. Rólunk. A csendes elfogadás és a hit, ami bár időnként letérdel, de mégis ott van.
Teszel-veszel, csinálod, pörögsz a fejeden. Néha leülsz, nevetsz egy hülyeségen, rendelsz valami feleslegeset neten, álmodsz egy utazást, amit majd egyszer…
Később, egyre többször figyeled a nap állását, hogy meddig van még világos, és hány lépés van még hátra. És van egy pillanat, amikor észreveszed, hogy egyre többen hiányoznak a körből. Nem nagy bejelentések ezek. Nincs vihar, nincs zene. Csak egy név, ami nem csörren meg többé a telefonon. Egy hang, amit már nem tudsz előhívni pontosan. És mire észbe kapsz, már nem ugyanazok az arcok ülnek körülötted. És hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ők mentek el idejekorán vagy csak te maradtál túl sokáig.
Gyerekként a negyvenes-ötvenes emberek már vénnek tűntek. A szüleim generációja – azok, akik közvetlenül a háború után születtek – mintha eleve öregen születtek volna. Ők mindig tudták, hogyan kell viselkednie egy felnőttnek. Szorgalmasak voltak, kötelességtudóak. Megjavították, amit lehetett. Régi porszívóból fűnyírót csináltak. Kalákában tapétáztak egymásnak.
Nem volt ebéd utáni „meditáció”. Nem volt vasárnap délután, Netflix-maraton, és gondtalan bohóckodás sem. Utazni? Maximum pár évente a SZOT-üdülőbe. Egy lángos meg egy Kőbányai volt a mennyország. Meg a konfekció ballonkabát.
Valahogy így emlékszem rájuk. Didergős őszi esték, félhomály, a kabátot magukon összébb húzó ujjak. A dér miatt vizes haj, Fecske szagú dohányfüst. Krónikus beletörődés.
És aztán így is mentek el. Szépen, csendben. Ahogy éltek. Melankóliában, mintha sokuk soha nem tudta volna igazán, hogy melyik része volt az „ajándék” az életnek.
Mi pedig tudomásul vettük. Igen, az élet véges. Öregek voltak. Fáradtak.
Így elmentek.
Már mi vagyunk a „felnőttek”. A felelősek. Elvileg. És persze, azok is vagyunk. De van olyan képességünk, ami nekik talán nem volt meg. Vagy csak keveseknek.
Mi nem hisszük el, hogy egyszer meghalunk. Mi még tudunk bolondnak lenni. Felhőtlenül örülni.Olyan dolgokat csinálni, amiket már nem illene ebben a korban. És aztán jön a hideg zuhany…
Már nem az előttünk lévő generáció megy el – hanem a mi körünkben történik csendes változás. És ez a váltás nem ünnepélyes, hanem ijesztő. A szüleink „beleöregedtek” az elmúlásba. Mi meg még mindig azt próbáljuk eldönteni, hogy milyen podcastot hallgassunk reggel futás közben.Vagy hogy jó lenne végre elutazni Toszkánába.
És aztán hirtelen nincs már ott valaki, akivel két hete még röhögtünk egy mémen. És az egész világon. Aztán egyszer csak csontig hatol az érzés: elment.
Mi?! De hát tegnap még itt volt! Tervezett, beszélgettünk, okoskodtunk, nevettünk. Felfoghatatlan.
Az utobbi években elmentek páran. Negyvenes, ötvenes, fiatal emberek. Túl korán. Olyan, mintha fogyna körülöttünk a levegő. Ők jelentették a „mit”. Mi ilyenek vagyunk. Meg olyanok. Mi. Erre elkezdenek kiszállni. Idő előtt. Szó nélkül. Búcsú nélkül.
A hit segít. Mindig ezt mondom. És van is. Hiszen ők már jobb helyen vannak, mint mi. De én akkor is egy gyarló, kicsinyes ember vagyok: magamra gondolok. Nekem hiányozni fognak. Milyen lesz egy olyan élet, amiben már nincs ott ő… meg ő… meg ő sem?
Szépen lassan megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel. A fájdalmainkkal. Az el nem mondott érzésekkel. A ki nem mondott bocsánatkérésekkel. A meg nem élt élményekkel. Mert már „úgyis mindegy”…
Ez az egyik opció.
De van másik is.
Ha a hit megadatott, akkor tudjuk: ők együtt bandáznak odafent. Együtt lógatják a lábukat egy felhőn. Körülöttük az angyalok hárfáznak. Nevetnek. Rajtunk, velünk. És sírnak is. Mert látják, hogy szenvedünk. Hogy nem tudjuk őket elengedni. Hogy nem tudunk tovább lépni – és nem is akarunk.
Mert akkor olyan, mintha nem is fájt volna. Mintha nem is lettek volna fontosak. És mi nem ilyenek vagyunk. Már nem engedhetjük meg magamnak a nevetést, a hülyéskedést. Az életet. Nem jár többé. És akkor lehajtott fejjel mi is összehúzzuk magunkon a kabátot. Fázunk. Nincs, már ami melegítsen.
Közben ők, ott fent, azért drukkolnak, hogy elfogadjuk: van valami, ami nagyobb nálunk. Valami – vagy valaki – aki tudja a miérteket. Aki, számon tart minket. A ráncainkat. A hajszálainkat. A kimondott és kimondatlan szavainkat.
Ők már tudják, amit mi még nem: mindenki addig marad, amíg dolga van. Ha mi még maradtunk, az okkal van. Mert még van mit tenni. Van mit tanulni. Van kit és mit szeretni. Ezért vagyunk itt. És az életet tovább kell élni – mert arra adatott. Nem túlélni a mindennapokat. Nem megkeseredve, elárvulva. Hanem igen: megsiratva őket. Elgyászolva. De közben tudva, hogy nem az számít, mennyi ideig tartott. Hanem hogy egyáltalán megadatott. Nekik az élet. Nekünk meg az, hogy ismertük őket.
Egy darabon együtt mentünk. Aztán ők megérkeztek. Mi még nem. De az út folytatódik. A miénk még valameddig. Menet közben történik minden csoda, minden tanulás, minden szeretet.
És milyen jó, hogy egy darabig velünk voltak.
Drága barátaim –nyugodjatok békében. Tudom, hogy tetszik nektek ez a búcsúztató.Koccintsatok velünk onnan fentről, arra, hogy lesz erőnk nélkületek is tovább csinálni ezt az élet nevű…
…nem is tudom, micsodát.
De ti úgyis tudjátok.
Egy írás a megbékélésről, azoknak, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.
Önutálat. Nem csak egy érzés, hanem egy hang, ami beléd költözött. És már nem kérdez, csak parancsol. Hogy csendben maradj. Hogy ne remélj. Hogy utáld magad. Ha ismerős, ez a cikk nem csak rólad szól – érted van.
Elmúltál ötven. Már nem kell a trombitálás – a lárma. Most a csendes dallamokat keresed, a finom neszeket, amiket talán csak te hallasz. Mert ötven felett lassul a körhinta – bár a szíved ugyanúgy dobban.
Felépítetted a birodalmad. Megvan minden. És mégis üres vagy. Nem biztos, hogy válság ez – lehet, hogy ébredés. De egy biztos: nem úszhatod meg a kérdést, amit eddig próbáltál elkerülni. Hova tűntél közben?
Szeretet és gyűlölet – két érzelem, amelyek ellentétesek, mégis gyakran egyszerre léteznek bennünk. De hogyan birkózhatunk meg ezzel a kettősséggel, és mit árul el mindez rólunk? Fedezd fel, miért természetes, mégis gyönyörű ez az ellentmondás az emberi lélekben!
Amíg húszas éveidben széllel szemben is futsz, harmincasként még van időd álmodni, de ha közelít a negyven, már nem mindegy, merre tartasz. És akkor, amikor az ötven árnyékában állsz,
Legyél az elsők között, akik hozzáférnek a tartalmaimhoz!
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
