Tökéletesség vagy boldogság? A maximalizmus csapdája

A maximalizmus a legnagyobb hazugság, amit az életeddel kapcsolatban valaha elhittél, azaz ha elég keményen hajtasz, egyszer majd elég jó leszel. Pedig éppen ez az, ami megakadályoz. Te vagy az a könyörtelen bíró, aki minden nap halálra ítéli a saját boldogságát. Egy lassú, kegyetlen, soha véget nem érő önsorsrontó merényletben.

Miféle boldogság az, amiért a lelkedet kell eladnod? Az igazi boldogság nem az állandó bizonyítási lázban, hanem abban a pillanatban születik meg, amikor már nem akarsz semmit bizonyítani.Nem ajándék, hanem felismerés: hogy nincs mit hajszolni, mert ami fontos, az mindig is ott volt – csak te nem hitted el, hogy megérdemled, és ezért hiába volt a szemed előtt, nem láttad.

 

🎧 Ha inkább meghallgatnád ezt a cikket, görgess a végére az audioverzióért!👇

 

Pedig ez olyan, mint amikor először néztél bele az újszülött gyermeked szemébe. Vagy amikor szeretkezés közben eltűntek a határok, és már nem tudtad, hol végződsz te, és hol kezdődik ő. Vagy amikor egy pohár borban megérezted a tavaszi virágzást, és olyan könnyűnek érezted magad, hogy elég lett volna kitárnod a karod, és a szél már a szárnyai közé is kapott volna. Ezek az élet tökéletes pillanatai. Rövidek, ritkák és megismételhetetlenek.

A tökéletesség megélése valójában nem is lehet cél, mert az -bár lehet meghatározó- mégis egy futó pillanat. Az a rövid, megragadhatatlan állapot, amikor minden összeáll, kerek és egész. Amikor egyszerűen csak érzed. Nem vágysz többre. Nem akarsz bizonyítani. Csak ott vagy, és az élet, mintha egy pillanatra megsimítaná a lelkedet. De ezt a pillanatot nem lehet kiharcolni. Nem lehet kitűzni a naptárban a céljaid közé.

 

Mégis ezt tesszük. Hajszoljuk a tökéletességet, mintha egy fogalmatlan istent próbálnánk lenyűgözni.

A boldogság nem egy határidős projekt. Ha kergeted, elillan. A flow ott kezdődik, ahol elengeded. Amikor nem győzni akarsz, csak csinálod.

Teljesen mindegy, hogy egy ablakkeretet festesz vagy a kagylóból kiemelkedő Vénuszt. A lényeg ugyanaz: jelen vagy.

A maximalizmus nem a boldogsághoz, hanem a kiégéshez vezet

A maximalizmus mérgez. Önként felvett béklyó, minden szépség elrontója. A szabadon szárnyalás ellensége. A teher, a szégyen és a kudarc megélése. „Nem lett tökéletes!

Folyton azt sugdossa a füledbe: „Nem vagy elég jó. Ez nevetséges.” Egy alattomos hazug, aki azt ígéri, ha elég kitartó vagy, majd egyszer, valahol, valamikor, boldog leszel.

Tessék mondani, milyen mércével tetszik mérni a végtelent?

Amikor a lélek nem fér bele a sablonba

A műszaki rajzoló szemüvegén keresztül nézve a világ legszebb festménye is csak értelmetlen, infantilis pacsmagolás. Nincs tökéletes derékszög, geometriai pontosság, és időnként még a méretarányosság is hiányzik. Van helyette azonban valami más, amit ugyan le lehet rajzolni, vonalzóval ki lehet mérni, de a harmóniáját és zsenialitását csak kevesen érzik meg első pillantásra: ez az aranymetszés. Ez teszi tökéletessé, lenyűgözővé és megismételhetetlenné.

Hogyan történhet meg, hogy annyira vakok vagyunk, hogy észre sem vesszük: a maximalizmus az illúzióink börtöne, aminek a kulcsa mindig is nálunk volt.

Maximalizmus és az aranymetszés találkozása: a természet tökéletlen tökéletessége.

A maximalizmus játszmája: építés vs. fanyalgás

Két csoport van: a maximalisták és a fanyalgók. A maximalista egy lélekölő hajszában felőrli az egész életét egy olyan célért, ami elérhetetlen: megfelelni a fanyalgó műszakirajzolónak.

Ilyen az, amikor a maximalista beletesz anyait, apait és a legnagyobb körültekintéssel, akkurátusan, hosszú évek alatt felépít egy tízemeletes házat. Már éppen belefeledkezne az alkotás és a jól elvégzett munka örömébe, és már szinte hallja saját boldogságának csendes, elégedett sóhaját, amikor megérkeznek a fanyalgók. Nézegetik egy darabig az épületet, aztán az egyik megszólal: „A kilencediken rosszul áll a függöny.” Erre az összes fanyalgó elégedetten elsétál.

Na, így élünk mi. Nem vesszük észre, hogy azoknak akarunk megfelelni, akik a mi felépített felhőkarcolóinkban csak azt látják meg, hogy valahol nem jól áll a függöny.

És mi ott maradunk, és megpróbáljuk megigazítani azt a nyomorult függönyt, miközben a ház, amit építettünk, már rég üresen kong.

Ez nagyon úgy tűnik, hogy egy nulla összegű játszma. Ha mi nyerünk, ők veszítenek. Mondjuk, ez nem fordulhat elő, mert mindig lesz egy hely, ahol nem jól áll a függöny. Úgyhogy ezt az egész épületet teljesen felesleges volt felépíteni. Tehát mindig ők nyernek.

Ja, nem. A csapda az, hogy még ez sem igaz, mert ők sem nyernek. Hiszen nem áll jól a függöny, és kénytelenek tovább fanyalogni. Igy ők sem lesznek sohasem boldogok.

Ez egy olyan játék, ahol soha senki sem nyer. És soha sem lesz vége, mert senki sem száll ki. Mi építünk. Ők fanyalognak.

Mi lenne, ha elismernénk, hogy mi semmi mást nem csinálunk, csak építjük a jövőbeli életünk díszletét – csak éppen az előadás soha nem lesz megtartva.

Maximalizmus egy poros bábszínpadon: egyetlen marionett lóg némán az elmaradt előadás díszletei között.

Elvileg a díszlet van az előadásért, és nem az előadás a díszletért. Mikor ébredünk rá, hogy a boldogság nem a tökéletes függönyben van. Nem a derékszögben. Nem a precíz arányokban. A boldogság lehet, hogy éppen a káoszban van. Abban a pillanatban, amikor elfelejted, hogy mit kéne csinálnod, és egyszerűen csak csinálod. Az életben aranymetszés nem szabály, hanem érzés. Nem tanulható. Nem tervezhető.

Azt hiszem, hogy ezt nagyon sokan elfelejtették vagy félreértették.

Az egész életünk egy próbateremben zajlik, tervezgetéssel, eszközök vásárlásával, díszletek csinosítgatásával egy olyan színházban, ahol az előadás rendre elmarad. Az élet majd akkor kezdődik, ha minden a helyére kerül. De sosem kerül minden a helyére. Soha nem lesz olyan, hogy most már tökéletes.

És amikor a mennyország kapujában majd Szent Péter megkérdezi: „Mit tetszettek csinálni az elmúlt 99 évben?”, Mi szemlesütve azt fogjuk válaszolni: „Készültem egy olyan életre, amit soha nem kezdtem el élni, mert eltelt az idő a tökéletes díszlet felépítésével. És mire bármi is elkezdődhetett volna, eltűntek azok, akikért ezt az egész építkezést elkezdtem.”

És akkor megint ott állunk egyedül, és persze megint meghalljuk a fanyalgókat: „Ezt is jól elb@sztad.

Ráadásul közben majd azon agyalunk, hogy –igen– ezt tényleg elcsesztem, 99 évem ment rá és mégsem áll jól az a nyavadt függöny.

Mennyi időt szánsz még a díszlettervezésre egy olyan színházban, ahol a függöny csak a végét jelzi egy soha el nem kezdődött előadásnak. Még dönthetsz másképp, ez azonban azt jelenti, hogy nem hajszolod tovább a geometriai pontosságot, a derékszöget mások elvárásának kegyetlen vonalzóján.

Az igazi pillanatok akkor érkeznek, amikor már nem számít, hogy valaki fanyalog. Különösen, hogy csak egy valamit garantálhatok, valaki mindig fanyalogni fog. És még a legjobb elődásnak is egyszer vége lesz, pláne sőt, ha még ha főszereplő is unja.

Az élet nem díszlet, és nem próba. Nem kell, hogy a függöny tökéletesen álljon. Csak lépj fel a színpadra, és játssz úgy, mintha senki sem nézne.

A szabadság, azaz a boldogság nem akkor születik meg, amikor tapsot kapsz, hanem amikor már nem érdekel, van-e közönség.

Születésnapodra, ha elmúltál ötven: egy trombita, amiből kiáramlik a hangos zene – de a szöveg szerint már nem erre van szükség, elég volt a trombitálás.

Születésnapodra, ha elmúltál ötven

Elmúltál ötven. Már nem kell a trombitálás – a lárma. Most a csendes dallamokat keresed, a finom neszeket, amiket talán csak te hallasz. Mert ötven felett lassul a körhinta – bár a szíved ugyanúgy dobban.

olvass tovább

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Mi lenne az első mondatod, ha egy detektív ma kihallgatna téged?

Gratulálok.

Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.

Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.

Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.

👉 Készen állsz egy őszinte, ingyenes coaching beszélgetésre?