A megbékélés nem takar el semmit – csak helyre teszi azt, ami eddig nem volt a helyén. Nem szépíti a múltat, hanem szeretettel néz rá.
Nem felejt – de már nem is vádol. Csak annyit mond:
Ez az írás a megbékélésről azoknak szól, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem békében elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.
Van egy napszak, amit kevesen tanulnak meg szeretni. Amikor már nem melegít a nap, csak bevilágít. Amikor az árnyék hosszabb, mint a lépés. Nincs sötét még, csak valahogy laposabb fény. Szűrtebb. Minden lassabb és kérlelhetetlenül őszinte.
Az életnek is van ilyen napszaka. Nem a kezdete, nem a közepe. Hanem a vége. Amikor már nem nagyon tervezel, csak emlékezel. Amikor már nem rohansz, hanem inkább számolsz – napokat, találkozásokat, csöndeket.
Lehet, hogy már nem kérdezel. Már nem keresel válaszokat. Csak ülsz, nézed az ablakkeretet, és valahol belül megszólal egy hang. Talán még nem a sajátod – hanem valakié, aki előtted jár. Valakié, aki lehetne a te Árpi bácsid is, vagy éppen az apukád, vagy az anyukád.
„… már késő, mert belátod minden szónak(!) a mély tartalmát, igazságtartalmát, de már nincs kiért, nincs miért nemhogy küzdeni. De még, illetve már a kisujjadat is mozdítani…hiányzik a belső erő…Az sem adatott mindenkinek. Főként azért, amit 40-60 évvel ezelőtt kellett volna tenni. Minimum…. De soha senki nem okosított fel, hogy az életet miként kell élni. De az jóságos Jóisten sem adott elég tehetséget, hogy magad tanulj meg dolgokat, magad jöjj rá….
Csak végigbukdácsoltad azt. Így csak vársz kedvetlenül beleunva mindenbe, a mondat végén a pontra. De magad azt sem mered előbb odatenni…. A pontot. Várod, ami ki lett szabva rád. Hátha a következőben. Talán, de azt sem hiszed igazán. Azt is feladtad. Idő előtt előre. Mert annyit csalódtál. Tehát értelmetlenül fölöslegesen (!) éltél. Na, fogadd már el végre, így a végén.”
Árpi bácsi
Az ember némán bólint. Ismeri ezt a hangot. Csak talán még sosem hallotta kívülről. És az első gondolat az, hogy odalépj hozzá, megfogd a kezét. Megöleld. És nem mondani semmi álságosat. Nem biztatni hiába. Nem hazudni új kezdetet. Mert ez már valóban a naplemente. És az lenne kegyetlenség, ha úgy tennénk, mintha nem volna az.
De aztán mégis. Halkan, szinte kérlelőn. „Árpi bácsi, nem másért. Nem másokért nem szabad feladni. Nem másért lenne jó mégegyszer ránézni a múltra. Hanem saját magáért. Mert az ön élete pontosan olyan fontos, mint azoké, akikért úgy érzi, hogy régen érdemes lett volna élni. Akkor is, ha ma már nincs kiért, ha már mindenki elment. Ha már csak Árpi bácsi maradt.”
Most nem tanácsra van szükség, hanem megbékélésre. De jó lenne egy társ. Tanú. Tér. Jelenlét. Nem azért beszélgetünk, hogy megjavítsuk a maradék életet – hanem hogy békében lehessen elengedni azt, ami talán már rég elment. És igen, ez is munka. Csendes, belső, nehéz munka. De talán ez a legméltóbb dolog, amit még tehetünk önmagunkért. Nem azért, mert van még idő, – üssük már el valamivel – hanem mert ez a lényeg.
Sokan azt hiszik, az önismeret a jövőről szól. Célokról. Változásról. Újrakezdésről. Arról, hogy “majd most végre rendbe teszem magam”. De aztán egyszer csak már nem a jövő a főszereplő. Hanem a múlt. A megbékélés. A búcsú. Amikor már nem tervezel, csak számba veszel. Nem építeni-szépíteni akarsz, hanem érteni szeretnél. És nem megjavítani a történteket – csak megbékélni velük. Mert talán nincs már idő új utakra. És a kedv is elfogyott.
Ez a pont néha akkor jön el, amikor már megmondják, hogy ennyi vagy annyi van hátra. Bár időnként a lélek megérzi, hogy már közeledik valami más. Egy új út. Egy másik tér. Hogy talán ennek itt vége – vagy ha nincs is vége, ez az utolsó lehetőség. Nem a küzdelemé, nem a bizonyításé. Hanem a takarításé. A rendrakásé. Az összefoglalásé, a megbékélésé. Ahogy az utolsó nyári nap végén nem kezdünk új terveket kieszelni nyárra–becsukjuk az ablakokat, elpakoljuk a poharakat, és még egyszer utoljára körbenézünk. Halkan. Tudatosan. Békével.
De van idő lezárni azokat a régieket, amik még mindig nyitva maradtak benned. Szülőkkel, testvérekkel, régi társakkal, a fiatalkori önmagaddal. Azokkal a fájdalmas kérdésekkel, amiket mindig elodáztál, mert “majd egyszer”… Most már nem lehet halogatni. Már nem változtatni akarunk – csak megérteni azt, amit eddig nem tudtunk, a döntéseket, amiket megbántunk. A szavakat, amiket kimondtunk – vagy azokat, amiket sosem mertünk. A kapcsolatokat, amiket elrontottunk. A hibákat, amiket túlélésből elkövettünk.
A kérdés: hogy vajon mi lett volna, ha… Nem azért jön elő újra és újra, hogy gyötörjön – hanem hogy megbékéléshez segítsen. Mert ezek a kérdések már nem ítéletet akarnak – csak egy néma, de igaz pillantást.
Talán nem vigasz, vagy nem tűnik annak, hogy van, aki időt kap a „rendezésre”. Pedig nagy kegy, mondhatnám ajándék, ami megadatik. És nem mindenkinek jár. Igen, lehetnek elrendezendő „technikai” dolgok. Azaz fontos főleg azoknak, akik még maradnak, hogy például ki, kire íratja a házat. Én azonban nem erről beszélek. A léleknek már más a fontos. Nem az, hogy kire hagyja a babaruhát. Kit érdekel egy régi lakás Óbudán, ha közben már érzed, hogy várnak rád odaát?
És ekkor lesz igazán fontos, hogy legyen valaki. Valaki, aki nem akar megjavítani – csak jelen van. Aki nem ijed meg attól, ha már nem akarod újrakezdeni. Aki veled marad akkor is, amikor már nincs más dolgod, csak érteni, összerakni, elengedni. Valaki, aki nem siet, nem tol, nem bíztat – csak figyel rád. Aki tanúja lesz annak, ahogy rendbe teszed magadban azt, amit eddig nem tudtál.
És ha nincs senki? Ha már mindenki elment, eltűnt, vagy sosem volt igazán jelen? Akkor is van valaki. Nagyon is: Te, saját magadnak. Lehet, hogy most először lehetnél igazán ott önmagadnak. Talán sosem tanított meg rá senki, hogyan kell és mindig kívül kerested a figyelmet, a szeretetet, az érzést és a megértést. De most –végre megértheted, hogy amit egész életedben másoktól vártál, abból valamit te is képes vagy megadni magadnak.
Sőt – csak akkor vagy igazán békében, ha képes vagy rá. Nem harsányan, nem hangosan. Csak annyira, hogy már nem bántod magad. Nem hibáztatod. Nem utasítod el azt, aki lettél. Mert még most sem késő az elfogadás. A megbékélés önmagaddal és az úttal, amit bejártál. Még most is van értelme leülni önmagad mellé, és azt mondani: „Nem vagyok kész. De már nem vagyok ellened.”
„Mintha vége lenne az edzőtábornak.” Nem kell már jobbnak lenni. Nem kell már bizonyítani. Nincs több pálya, nincs több vizsga, nincs több futam. Most már lehet emlékezni. Megnézni a régi mondatokat. A kimondottakat – és a bennragadtakat is. Megállni azoknál, akik fontosak voltak. Akiket elvesztettünk. Akiket talán nem tudtunk jól szeretni. Vagy akiket szerettünk, de már nem érhetjük el. És ha elég csend van benned, rájössz: a rendrakás nem a dolgokról szól. Hanem a szívünkről. Nem az a cél, hogy minden értelmet nyerjen hanem, hogy amit lehet, azt még a helyére tedd. Békével. Csendben. Szeretettel. Nem minden seb gyógyul be. Vannak, amik fájnak, így tanítanak szeretni.
De lehet megbocsátani, megérteni. Talán nem lehet minden szálat elvarrni. Nem fog már mindenki bocsánatot kérni. És te sem fogsz tudni minden sebet begyógyítani. De el lehet engedni a haragot. Meg lehet érteni, hogy akkor és ott miért történt, ami történt. És ha már nem is lehet rendbe hozni – ki lehet mondani azt, amit harminc éve cipelsz. Azt, amit sosem mertél elmondani. Azt, amit már senki nem hall meg – de te mégis kimondhatod. Magadért. És ez a mondat – lehet, hogy nem old meg semmit. De megnyithat valamit benned.
Nem új életet akarunk. Nem forradalmat. Nem megváltást. Csak azt, hogy végre legyen rend bennünk. Megbékélést. Hogy aki voltunk, az ne szégyen legyen, hanem történet. Hogy ne bántsuk tovább magunkat minden választásért. Hogy ne cipeljük tovább a ki nem mondott dolgokat és a be nem gyógyult sebeket.
Hogy ne önutálattal menjünk el – hanem csendes, méltó szeretettel. Mert lehet, hogy senki nem tanított meg rá. Lehet, hogy senki nem mutatta meg, hogy hogyan kell. Hogyan lehet magadra nézni úgy, hogy nem csak a hibákat lásd. Hogyan lehet emlékezni úgy, hogy nem ítéled el azt, aki voltál. Még nem késő. Még most is lehet szeretettel megbocsátani magadnak. Nem szavakkal. Csak egy belső bólintással.
„Igen, ez voltam én. Ennyire futotta. De végig ember voltam.” És lehet, hogy az utolsó nap lesz az első, amikor végre nem bántod magad. És lehet, hogy akkor, éppen ott, a legvégén, végre meglátod, hogy igenis volt értelme és szerethető voltál.
Végig.
Van, amikor a gyász nem ordít, csak halkan ül mellettünk – és mi mégis tudjuk, hogy mindent megváltoztatott. Akiket szerettünk, soha nem mennek el igazán. De mit kezdünk azzal a tátongó űrrel, ami utánuk marad?
Önutálat. Nem csak egy érzés, hanem egy hang, ami beléd költözött. És már nem kérdez, csak parancsol. Hogy csendben maradj. Hogy ne remélj. Hogy utáld magad. Ha ismerős, ez a cikk nem csak rólad szól – érted van.
Elmúltál ötven. Már nem kell a trombitálás – a lárma. Most a csendes dallamokat keresed, a finom neszeket, amiket talán csak te hallasz. Mert ötven felett lassul a körhinta – bár a szíved ugyanúgy dobban.
A félelem börtönbe zár, és távol tart álmaidtól. Tudd meg, hogyan szabadulhatsz meg tőle, és kezdj el tudatos döntéseket hozni még ma!
Az elvárások mindig ott vannak körülöttünk. Családi, társadalmi, kulturális nyomás formálja az életünket gyerekkorunktól kezdve. „Legyél jó tanuló!” „Legyél sikeres!” „Legyen házad, családod, karriered!”
Amíg húszas éveidben széllel szemben is futsz, harmincasként még van időd álmodni, de ha közelít a negyven, már nem mindegy, merre tartasz. És akkor, amikor az ötven árnyékában állsz,
Legyél az elsők között, akik hozzáférnek a tartalmaimhoz!
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
