Megmerted már valaha fogalmazni magadnak, hogy igaz lehet, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, még te sem és nem azért, mert nincs igazad, hanem mert ők láttak, amikor hülye voltál. Amikor még nem tudtad, mit akarsz, amikor még szavad sem volt arra, ami benned volt. Na, ők erre a verziódra emlékeznek.
Senki sem lehet próféta ott, ahol a régi verzióját jobban szeretik
És te hiába tudod, hogy már nem az vagy, bennük ez él. Nem kérdezik meg, mi történt azóta. Nem érdekli őket, mit tanultál, mit értettél meg, mit látsz másképp. Az a verziód kiszámítható volt és megnyugtató, tökéletes ahhoz, hogy belőjék magukat hozzád képest. Nem az dráma, hogy nem tudnak rólad semmit, hanem az, hogy nem is engedhetik meg maguknak, hogy másnak lássanak.
Ha elismernék, hogy változtál, az azt jelentené, hogy tévedtek. Nem csak rólad, hanem magukról is. Arról, hogy mennyire látnak jól, mennyire jó emberismerők, mennyire volt jogos az összehasonlítás köztetek. Ez túl nagy ár egy egyszerű felismerésért. Könnyebb azt mondani, hogy nem változtál, mint elfogadni, hogy ők bezzeg ugyanolyanok maradtak.
Ezért nem azt kérdezik, mi lett belőled, hanem azon derülnek, hogy milyen hülye voltál. A múlt nem emlék, hanem bizonyíték. Fegyver. Előhúzzák, amikor túl magabiztosnak tűnsz, amikor kimondod azt, amit nem akarnak hallani, amikor olyasmit látnak rajtad, ami nem fér bele a régi képbe.
A doboz így válik kollektív konstrukcióvá. Nem egy ember tart benne, hanem egy egész rendszer. Egy kimondatlan megállapodás, amiben mindenkinek megvan a helye, és amiben a mozgás nem fejlődés, hanem árulás. Ha valaki kiszökik megreped a narratíva.
Senki sem lehet próféta a saját hazájában, mert emlékeznek arra, aki volt
És miközben kívül ez történik, te belül pontosan ugyanezt csinálod magaddal. Hiába tanultál, lett tapasztalatod és tudsz ma már dolgokat, amikor megdicsérnek, nem tudod befogadni, ezért hárítod. Más is megcsinálta volna. Csak szerencsém volt. Mintha veszélyes lenne komolyan venni azt, aki lettél. Mintha ha elismernéd önmagadat, azzal megszegnél egy régi kimondatlan megállapodást.
De amikor valami félremegy, nincs ilyen óvatosság, akkor azonnal ítélet van. Ezt is elqrtam. Még erre sem vagyok jó. A kudarc nem egy esemény, hanem bizonyíték. Nem arról szól, ami történt, hanem arról, hogy ki vagy. És mire észbekapnál, már vissza is léptél önként abba a szerepbe, amit kívülről olyan gondosan tartanak fenn rólad.
Amikor rájössz, hogy te sem lehetsz próféta
Ez a belső lojalitás az, ami igazán fogva tart. Nem a többiek véleménye, hanem az, hogy te sem engeded meg magadnak, hogy végleg kinődd azt, aki voltál. Mintha tartoznál neki valamivel. Mintha túl messzire mennél, elárulnád azt az embert, aki akkor voltál, amikor még kerested magad. Így inkább magaddal maradsz szigorú. Az ismerős fájdalom biztonságosabb, mint egy ismeretlen hely, ahol talán már nem kellene magyarázkodnod.
És innentől már nem szükséges, hogy valaki kívülről visszatartson. A doboz zárja belül kattant rád. Te rejted el a kulcsot. Te magyarázod meg. Karma. Sors. Családi minta. Nálunk ez mindig így volt. Ezek nem válaszok, hanem lezárások. Nem lehetőségeket nyitnak, hanem ellenkezőleg, megállítanak.
És itt csúszik át az egész egy másik szintre. Amit eddig csináltál, azt még el lehetne intézni azzal, hogy rosszul látod magad. De ez nem erről szól. Nem torzítasz. Nem arról van szó, hogy más színű szemüvegen át nézed a világot. Ez ennél sokkal brutálisabb mert, amit magad köré építettél, az nem torzít, hanem elzár.
Falakat építesz magad köré. Aztán ahogy egyre rosszabbul vagy, -mert ez történik-, még magasabbra húzod őket. Ha fáj, zárni kell. És éppen a lényegre nem jössz rá, azaz, hogy pont nem falakra van szükséged, hanem ablakokra, ajtókra és hidakra. Covey után szabadon: zseni, hogy ilyen ügyesen mászol felfelé a létrán, kár, hogy rossz falhoz van támasztva.
Ja, és mindeközben azt hiszed, hogy ez egy gödör, ezért nem láthatod a kijáratot. Egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy dagasztod a sarat az alján, semmi nincs benne, ami igazán kielégítene, mégis csinálod. Különösen mert nem vagy egyedül. Mások is vannak ott. Sokan. Ugyanígy dagasztanak. Ugyanazt gondolják, mint te, hogy ez van, meg ilyen az élet. És ettől az egész elfogadhatóvá válik. Nem jó, de legalább ismered.
Ha létezik mennyország a prófétáknak, miért nem a saját hazájuk az?
Hallottál róla, hogy létezik egy másik világ is. Jó, nem a profétáké, de egy olyan, ahol nem kell minden mondatodat cenzúrázni, ahol nem kell magyaráznod, miért lettél más, ahol nem kell mentegetned azt, ami működik benned. De azt is megtanultad, hogy oda születni kell. És ha valaki innen odakerült, az korrupt volt, vagy mázlista, vagy volt valami brutál erkölcstelen húzása. Bármi, csak ne az legyen igaz, hogy egyszerűen meglátta a kijáratot, és szépen kisétált. Ha ez igaz lenne, akkor felmerülne egy sokkal kellemetlenebb kérdés. Nem az, hogy miért nem jutottál ki eddig, hanem az, hogy mi tart még mindig itt.
Nincs több kibúvó, mert amit eddig hittél, az még magyarázható volt félelemmel, mintákkal, múltból hozott lojalitással. De van egy pont, ahol ezek már nem mentségek, csak kapaszkodók. Nem azért maradsz a gödörben, mert nem tudsz kijönni, hanem mert ha kimondanád, hogy van kijárat, onnantól nem lehetne többé eljátszani, hogy nincs választásod.
A kijárat nem látványos, még csak nem is világít. Nem jön érted senki, hogy kézenfogjon. Az exit egy gondolat, amit eddig mindig elhessegettél magadtól. Egy felismerés, amit túl veszélyesnek éreztél komolyan venni. Hogy lehetne másképp? Nem feltétlenül könnyebben, nem fájdalommentesen, hanem máshogy. És ez az, amit a rendszer nem szeret. Sem felül, sem alul. A változás lehetősége mindig kérdéseket hoz, azok pedig megkérdőjelezik a rendet, a status quo-t, az meg sohasem volt megengedett. Veszélyes.
Ezért létfontosságú mindenkinek, – lent és fent is -hogy erkölcstelenné tegyék azt, aki kilógott. Nehogy követendő példa legyen, hanem kivétel, ne irány, hanem valami gyanús. Így maradhat a narratíva, hogy oda születni kell, – ez közmegegyezés- és aki mást mond, az hazudik. Így nem kell szembenézni azzal, hogy a falak nem kőből vannak, hanem megegyezésekből. Kimondatlan szabályokból. Hiedelmekből, amiket generációk óta ad mindenki tovább a másiknak, mint valami örök és megkérdőjelezhetetlen igazságot.
Exit próféta jelölteknek
És már nem a többiekről beszélünk, mert lehetne még sokáig mutogatni kifelé, de az igazán kényelmetlen rész az, amikor észreveszed: te már régóta látod a kijáratot, csak eddig úgy döntöttél, nem nevezed annak. Amíg ezt gödörnek hívod, addig nincs semmiféle ajtó. De amint kimondod, hogy ez alagút, azzal együtt megszületik a lehetőség is, hogy de igenis van kijárat. És ez ijesztőbb, mint bármilyen sárdagasztás.
Ez a lehetőség nem ígér tapsot. Nem biztos, hogy megmaradnak körülötted azok, akik eddig veled voltak. Sőt, a kijutás ára nem csak az esetleges fájdalom, hanem a magány lehetősége. Az, hogy lehet, hogy senki nem megy veled. Az, hogy lesznek, akik inkább erkölcstelennek neveznek, minthogy elgondolkodjanak. És igen, lesznek olyan pillanatok, amikor te magad is visszavágysz a gödörbe, mert ott legalább ismerős volt minden és mindenki.
A próféta lét felelőssége
De ez a point of no return– ahonnan már nem lehet nem tudni. Ahol már nem lehet őszintén azt mondani, hogy ilyen az élet, mert pontosan tudod, hogy ez nem igaz. Csak így lett elmesélve, illetve elfogadhatóvá téve, körbebástyázva, hogy senkinek ne kelljen felelősséget vállalnia azért, hogy marad.
És itt válik szét minden, nem a jók és a rosszak között, illetve erősek és gyengék között, hanem azok között, akik inkább megvédik a gödröt, és azok között, akik elmerik fogadni a gondolatot, hogy talán soha nem is volt ott a helyük.
Nem muszáj most kimásznod, nem kell hőssé válnod vagy bizonyítanod bármit is. De innentől egy dolgot már nem tehetsz meg következmények nélkül: nem mondhatod többé, hogy nem tudtad.
Senki sem lehet próféta a saját hazájában – így lesz óriásból törpe
És igen, lesznek napok, amikor hiányzik majd a régi rend. Amikor visszavágysz arra a világra, ahol a sárdagasztásnak legalább volt társasága. Amikor úgy érzed, túl nagy árat fizetsz azért, hogy tisztábban láss. De ez már nem ugyanaz a szenvedés. Ez nem a bezártság fáradtsága, hanem a mozgásé. Nem azé, aki el van temetve, hanem azé, aki kapaszkodik felfelé, még akkor is, ha nem látja a végét.
És van itt még valami, amit senki sem szokott kimondani: a kijárat nem egy egyszeri döntés. Nem csak egy nagy, látványos lépés, hanem még egy sor apró, kellemetlen pillanat, amikor nem játszod tovább azt a szerepet, amit kiosztottak rád. Amikor nem nevetsz a többiekkel azon, ami már nem igaz. Amikor nem kisebbíted le magad, hogy mások nehogy megbántódjanak. Amikor nem hivatkozol többé karmára, sorsra, családi mintára, csak azért, hogy ne kelljen lépned.
És talán durva de még csak nem is leszel ettől különb, jobb. Pláne sőt erkölcsösebb. De igazabb igen És ez az, amit a legtöbben nem tudnak elviselni sem magukban, sem másokban. Mert az önazonosság felelősséggel jár. Nem azonnali sikerrel, nem elismeréssel, hanem azzal, hogy már nem tudsz nem reagálni arra, amit észrevettél.
Ezért nem lehetsz próféta a saját hazádban. Nem azért, mert nem hallanak, hanem mert ha meghallanának, mindenkinek mozdulnia kellene egy kicsit. És ezt nagyon kevesen akarják.
Hallgasd meg
Olvass tovább
Tökéletesség vagy boldogság? A maximalizmus csapdája
A maximalizmus a legnagyobb hazugság, amit az életeddel kapcsolatban valaha elhittél, azaz ha elég keményen hajtasz, egyszer majd elég jó leszel. Pedig éppen ez az, ami megakadályoz. Te vagy az a könyörtelen bíró, aki minden nap halálra ítéli a saját boldogságát. Egy lassú, kegyetlen, soha véget nem érő önsorsrontó merényletben.
Amikor már „úgyis mindegy”… a megbékélés csendje – búcsú önvádtól, haragtól, félelemtől
Egy írás a megbékélésről, azoknak, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.
Nem utálhatod magad örökké, vagyis de… Amikor az önutálat már nem csak egy érzés, hanem napi rutin
Önutálat. Nem csak egy érzés, hanem egy hang, ami beléd költözött. És már nem kérdez, csak parancsol. Hogy csendben maradj. Hogy ne remélj. Hogy utáld magad. Ha ismerős, ez a cikk nem csak rólad szól – érted van.
Feladni könnyű, megadni magad bölcsesség. A szabad akarat valódi jelentése
“Feladni könnyű, megadni magad bölcsesség. A szabad akarat valódi jelentése”
A szabad akarat gyakran csak illúzió, amelyet külső és belső erők formálnak. Fedezd fel, hogyan segíthet az elfogadás és a megadás megtalálni az élet hullámaival való harmóniát.
Élethazugságok: Mi a fenét keresel még ebben a boldogtalan életben?
Az élethazugságok alattomosan lopakodnak be az életünkbe, és csapdába ejtenek minket. Miért ragaszkodunk hozzájuk, ha tudjuk, hogy boldogtalanná tesznek? Ideje felszínre hozni az igazságot, és végre kiásni magunkat ebből az ördögi körből.
A bizonytalanság csapdájában – Szabad félni, de nem muszáj megrekedni
A bizonytalanság mindannyiunk életének része – néha csendes suttogás, máskor bénító zaj. De mi van, ha a félelem nem ellenség, hanem iránytű? Ez a cikk segít megérteni a jövőtől való félelmet, a kontrollvesztés érzését és a változásokban rejlő lehetőségeket. Fedezd fel, hogyan találhatsz nyugalmat a káoszban, és hogyan építheted fel újra a belső erődet. Nem vagy egyedül – induljunk el együtt ezen az úton!