Ez a cikk a háromrészes túlélőkalauz szakítás után harmadik része. Az első rész azokkal az első napokkal foglalkozott, amikor még csak lélegezni kell, és valahogy nem összeomlani teljesen.
A második rész arról szólt, hogyan ne bántsd magad még jobban – hogyan tudsz enni, aludni, és életben maradni, amikor semmihez nincs erőd.
Most eljött az idő, hogy teret adj annak, ami benned van.
Nem „fejlődnöd” kell most, nem „jobban lenned” – csak engedned, hogy jöjjön, ami jön. Ez a rész sem tanácsokat ad, hanem kapaszkodókat. Segít, hogy ne szégyelld, amit érzel. Hogy ne fojtsd el, ne magyarázd meg, ne bagatellizáld – csak éld meg. Mert a gyógyulás nem az elfojtásban, hanem az átélésben kezdődik.
Ha most csatlakoztál nézd meg, miről maradtál le
I. rész – Segít, hogy ne szívasd magad még te is az első napokban.
Ezekről van benne szó:
II. rész – Ne várd el magadtól, hogy jól legyél
Ez már rólad szól – a testedről, az idegrendszeredről, az alvásodról. Konkrét, fizikai és mentális túlélőtechnikák, ha már semmihez sincs erőd.
Részletek:
Készen állsz a harmadik részre? Akkor mehetünk tovább.
Engedd meg magadnak, hogy érezz – bármi is legyen az!
A gyásznak nincsenek kőbe vésett szabályai. Lehet, hogy végigmész a klasszikus fázisokon, lehet, hogy nem – vagy teljesen más sorrendben. Nem kell úgy érezned, hogy „rosszul csinálod”, mert nincs két egyforma ember, nincs két egyforma szakítás, és nincs két egyforma gyász sem. De egy dolog biztos: ha elnyomod az érzéseidet, soha nem fogod feldolgozni, ami történt.
A szakítás után az ember összevissza érez. Egyik percben gyűlölöd, másik percben szereted. Egyszerre hiányzik, és egyszerre nem akarod látni soha többé. Nem őrültél meg. Nyugi! Ennyi jó hírem van számodra. Nem vagy „rossz”, mert egyszerre van benned szeretet és düh. Ez az emberi természet. Az érzelmek nem logikusak, nem tiszták, nem szépen elkülöníthetők.
Ne bíráld magadat az érzéseidért, meg a „gyík” gondolataidért se!
A fájdalom vagy kijön, vagy bent marad. Mint egy seb, vagy szépen kitisztul természetes módon, ha lezárod, megmérgezi az egész testet.
Úgyhogy,
Ne szégyelld. Ember vagy.
A fájdalom természetes része ennek a folyamatnak. Ha elnyomod, az nem múlik el – csak belülről emészt tovább. Jogod van érezni – bármit, bármilyen formában. Ne szégyelld a könnyeidet. Ne szégyelld a dühödet. Ne szégyelld az összeomlást. Minél inkább megéled az érzéseidet, annál hamarabb fognak lecsitulni. A feldolgozás nem az elnyomásból, hanem az átélésből jön.
Egy lezáró rituálé segíthet szakítás utáni gyász feldolgozásában.
Ez nem a szakítás utáni első napok és hetek teendője. Ez csak akkor jön el, ha már tényleg elfogadtad, hogy vége. Bármi is történt, te magad megérdemled, hogy méltón búcsúzz el.
Talán ősrégi ösztön, hogy szeretjük a rituálékat. A lezárás nem mindig jön magától – néha nekünk kell megteremteni a pillanatot, amikor kimondjuk magunkban: „Vége van.”
Találj ki magadnak egy saját elengedő rituálét. Ez lehet bármi, ami neked jelent valamit.
Én egy közös képet égettem el a Tisza-parton. Amíg égett, elköszöntem tőle, megköszöntem, amit adott (ha mást nem, egy szép nagy tanulságot), és elengedtem. A maradék hamut eltemettem.
A lényeg nem maga a cselekedet, hanem az, amit jelent neked. Ez nem old meg mindent egyik pillanatról a másikra. De ad egy pontot, egy határt, egy pillanatot, ahol tudatosan kimondod: „Elengedem.” És néha ennyi kell ahhoz, hogy végre továbbléphess, vagy megtedd az első lépést ebben az irányban.
Nem ultimátumot, csak reményt.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy feldolgozz egy szakítást? Senki sem tudja biztosan. Én sem. Te sem. Nincs hivatalos szabály. Nincs „ideális gyászidő”. De azt tudjuk, hogy egyszer vége kell, hogy legyen. Ezek érzések, idővel átalakulnak, megszelídülnek. Nem egyik napról a másikra, nem varázsütésre – de van ráhatásod arra, hogy eljöjjön az a pont, amikor azt mondod: „Elég volt.”
A fájdalom nem lehet az identitásod.
Mindannyian hallottunk olyanokról, akik évekig vagy évtizedekig gyászolják a múltjukat. Akik soha nem tudnak új kapcsolatot kialakítani, mert még mindig a régi fájdalmat cipelik. Ez talán egy külön cikk vagy akár egy könyv témája is lehetne, de egy dolgot most is érdemes kimondani: amikor valaki a fájdalmával azonosítja magát, valójában nem is akarja elengedni. De te nem ilyen vagy. És ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy valahol mélyen te is tudod, hogy egyszer tovább kell lépni.
Nekem négy héttel a szakítás után után egy orvos barátnőm mondott valamit, ami elindított kifelé a gödörből. Azt mondta:
„Oké, feküdtél négy hétig. Akkor már csak kettő van hátra. Tudod, mondta, minden nagy műtét vagy komoly betegség után azt mondjuk, hogy aki az első hat hetet túléli, az már megmarad.”
Tudtam, hogy nincs ilyen hivatalos szabály. De el akartam hinni. Azt mondtam magamnak: „Jó. Akkor adok magamnak még két hetet. És utána valahogy elindulok kifelé.” És visszafeküdtem az ágyba. Nem akartam azonnal jól lenni – csak azt akartam elhinni, hogy egyszer jobban leszek. És ez segített. 6 hét után minden nap egy kicsit jobban lettem. És egyszer csak elkezdtem megengedni magamnak az életet.
Az első lépés lehet, hogy csak annyi lesz, hogy lefürdesz. Ha most az az egyetlen dolog, amit meg tudsz tenni, hogy lezuhanyzol vagy hajat mosol, akkor az elég. Ha most csak egy tál levest bírsz magadba erőltetni, akkor az is rendben van.
Ha most csak annyira van erőd, hogy áthúzd az ágyneműt, az is egy fontos lépés. Ne becsüld le őket! Jobb egy nagyon apró lépés a jó irányba, mint a toporgás a rosszban. Minden apró mozdulat, amit megteszel, az élet felé visz. Minden kis momentum bizonyíték saját magadnak is, hogy igenis van élet a „halál után.”
Adj magadnak egy időkeretet, ami nem nyomás, csak kapaszkodó. Nem kell most kimondanod, hogy „Holnaptól minden rendben lesz.” Nem kell siettetned magad. De ha most úgy érzed, hogy nincs vége ennek a fájdalomnak, hogy soha nem fogsz kilépni belőle, akkor adj magadnak egy időkeretet.
Mondhatod azt, hogy „Most még szarul vagyok. De mondjuk… még adok magamnak két hetet, és utána megpróbálok valamit másképp csinálni.” Vagy hogy „Megvárom, amíg egy reggel kicsit könnyebb lesz. És az lesz az első nap, amikor elkezdek kimászni ebből.”
Bármit mondhatsz – a lényeg, hogy legyen előtted egy pont, amikor már nem csak a fájdalom lesz.
Mert el fog jönni az a nap. És ha elhiszed, hogy eljön, akkor könnyebb lesz kivárni.
Most nem kell, hogy megértsd, miért történt így. Nem kell, hogy levond a nagy tanulságokat. Nem kell, hogy fejlődj. Most csak az a dolgod, hogy túlélj.
De lesz egy pont – nem ma, és lehet, hogy még nem holnap –, amikor eljön az idő, hogy visszanézz. Amikor már nem a fájdalom vezet, hanem a tisztánlátás. Amikor képes leszel tanulni abból, ami történt.
Mert nem az a cél, hogy egyszerűen „túléld” ezt az egészet. Hanem hogy majd, amikor készen állsz, azt mondhasd: tanultam belőle. Hogy tudd: most már máshogy látnád.
Hogy több vagy, érettebb, hogy már érted, amit most még nem vagy képes látni.
Lehet, hogy most úgy érzed, belehalsz ebbe az egészbe. Én is így éreztem. De nem törölném ki. Nem tagadnám meg. Mert amit megéltem, az az enyém. A fájdalom is, a gyász is, a szeretet is. Ahogy Geszti Péter énekli a Fogy a Hold című dalban:
„Ki a szerelemért még nem halt meg, az soha nem élt. Ki a csillagokért égig nem ért, az soha nem élt.”
Ez volt a te nagy érzésed. Lehet, hogy most még csak a gyász látszik belőle, a könnyek, a mérhetetlen fájdalom. De ez is azt jelenti: éltél. Szerettél. És egyszer majd újra fogsz. Csak most még ne rohanj. Most csak engedd meg magadnak, hogy fájjon.
És ha eljön az ideje, a következő részben arról lesz szó, hogyan lehet igazán továbblépni.
Minden szó egy kis gyógyulás lehet– olvasd el a többi cikket is.
A szakítás utáni önismeret nem csak a továbblépésről szól, hanem arról is, hogy megértsd, ki voltál a kapcsolatban – és ki vagy most nélküle. Ez a cikk segít felismerni, milyen szerepeket játszottál, mit tanultál magadról, és hogyan építheted újra önmagad úgy, hogy közben hű maradj hozzád.
Túlélési kalauz szakítás után II. Tippgyűjtemény szakítás utánra – nem arról szól, hogyan gyógyulj meg, hanem arról, hogyan ne szívasd magad még jobban, amikor már így is minden fáj.
Szakítás után nem kell erősnek lenned. Ez az elsősegély-cikk kapaszkodókat ad az első hetek túléléséhez: hogyan ne szívasd magad még jobban, miként védd magad a közösségi média vagy a „csak néha beszélünk” csapdájától – és miért fontos, hogy most csak magaddal legyél empatikus.
A szakítás után az elengedés a legnehezebb lépés. Miért ragaszkodunk ahhoz, aki már nincs velünk? A kötődés, az illúziók és a megszokás szerepe a szakítás feldolgozásában – gyakorlati tanácsok és pszichológiai háttér a továbblépéshez.
A szakítás után nem az fáj a legjobban, hogy elment. Hanem az, hogy soha nem is volt igazán ott. Hogy te hittél benne, ő pedig csak hagyta. Hogy te szerettél, ő pedig csak maradt, amíg kényelmes volt. De mi marad belőled egy kapcsolat után, ha végül csak önmagadat kell összeszedned a darabjaidból?
Szeretet és gyűlölet – két érzelem, amelyek ellentétesek, mégis gyakran egyszerre léteznek bennünk. De hogyan birkózhatunk meg ezzel a kettősséggel, és mit árul el mindez rólunk? Fedezd fel, miért természetes, mégis gyönyörű ez az ellentmondás az emberi lélekben!
Legyél az elsők között, akik hozzáférnek a tartalmaimhoz!
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
1 thought on “Túlélési kalauz szakítás után III.: Ne fojtsd el, amit érzel”
Great!!! 😘