Önismereti blog
Önazonosság? Rossz hírem van. Nincs odabent egy eredeti, bontatlan csomagolású „valódi éned”, aki törökülésben várja, hogy végre leszedj róla több évtizednyi megfelelést, anyasebet, társadalmi elvárást és néhány toxikus exet.
Van egy mondat, amit ritkán mond ki valaki hangosan: a párkapcsolati veszekedés és a csendes, egyedül töltött esték ugyanarról szólnak. Az egyikben túl sok a másik ember. A másikban túl kevés. De mindkettő ugyanazt a kérdést teszi fel — csak más hangerőn.
Ha egy vita a mosogatógépnél indul, szinte sosem a tányérokról szól. Egy nézeteltérés pillanatok alatt identitásdrámává válik, amikor a másik véleménye nem különbségnek, hanem fenyegetésnek kezd tűnni.
Nem az a kérdés, hogy fáj-e, hanem az, hogy van-e rá közönség. Ha nincs szemtanú, a szenvedés sincs, ahogy te magad sem létezel. Kicsit olyan ez, mint a modern hegymászás rákfenéje: Minek megmászni a Mount Everestet, ha senki nem tudja meg? Minek felérni a világ tetejére, ha nem tudsz lőni egy szelfit a csúcskeresztnél? „Látszom, tehát vagyok.”
Vannak élmények, ilyen például az elvonulás is, amiket nem lehet elmesélni… csak megélni. Persze ettől még megpróbáljuk megmagyarázni, megérteni — mintha így kevésbé lennének ijesztőek. Csak közben valahogy banalizálódik, és pont a lényege tűnik el.
Pedig nem az történik ott, amit gondolsz, és talán pont ezért hív. Mert nem kifelé visz — hanem befelé. Egy olyan helyre, amit eddig inkább ügyesen kikerültél.
A magyar átok talán nem végzet, hanem önfelmentés. Hun és pannon erők feszülnek bennünk – és amíg nem tanuljuk meg kezelni, újra és újra eljátsszuk ugyanazt.