A szégyen nem az igazság, csak egy film, amit magadnak vetítesz. És miközben azt hiszed, hogy mindenki téged néz, valójában mindenki a saját mozijában ül.

A Tinder nem a szerelemről szól, hanem az illúzióról, hogy bárki bármikor lecserélhető. Egy körhinta, ahol ma te húzol balra, holnap téged húznak balra. Illúziók plázája, ahol az emberi kapcsolatokból árucikk lesz, a vágyból algoritmus, és a végén te is a kukában végzed – összegyűrve, mint egy fotó.

Sosem elég. Akár Birkint cipelsz, akár lájkokat, akár új iPhone-t: belül ugyanúgy kong az üresség. A Birkin nem rejti el a sz@rt – csak egy csicsás díszdobozt ad neki.

A maximalizmus a legnagyobb hazugság, amit az életeddel kapcsolatban valaha elhittél, azaz ha elég keményen hajtasz, egyszer majd elég jó leszel. Pedig éppen ez az, ami megakadályoz. Te vagy az a könyörtelen bíró, aki minden nap halálra ítéli a saját boldogságát. Egy lassú, kegyetlen, soha véget nem érő önsorsrontó merényletben.

Van, amikor a gyász nem ordít, csak halkan ül mellettünk – és mi mégis tudjuk, hogy mindent megváltoztatott. Akiket szerettünk, soha nem mennek el igazán. De mit kezdünk azzal a tátongó űrrel, ami utánuk marad?

Egy írás a megbékélésről, azoknak, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.