Az önutálat nem mindig kiabál, csak érzed, hogy valami nem stimmel veled. De nem tudod pontosan, hogy mi. Nem vagy beteg, de mégsem vagy jól. Nem vagy kiborulva, de már egy ideje szétesve élsz. Úgy jártál, mint a hegy, aki elhitte magáról, hogy csak folyami hordalék. És persze jó a földön. Elvagy ott is. Igaz közben néhány „alkatrész” végleg elgurult. De persze „még működsz” – de belül halk rettegés, tompa undor, állandó feszülés.
És a legrosszabb? Hogy még csak nem is másra haragszol, hanem magadra. Mert nem érzed magad elégnek. Talán túl sokat hibáztál. Túl későn mozdultál. Túl sokat vártál. És most, amikor végre történhetne valami, egyszerűen már nincs benned semmi. Nincs lendület. Emléked sincs arról, hogy milyen volt a szenvedély. Csak a belső hang időnként: „Mi a f@sz van velem?” Aztán újra csend.
Ugye érted miről beszélek? Na, akkor ez a cikk neked szól.
Szólok, hogy nem lesz benne semmi szépítés. De nem is rúgok beléd. Csak végre megmutatom, mi van az alatt a bűntudat alatt, amit már évek óta cipelsz. És talán először nem azt fogod érezni, hogy meg kell „javulnod”, hanem azt, hogy talán… csak meg kéne állnod.
Ez nem az, amit egy wellness hétvégével kipihensz. Ez nem „aludnom kéne egy jót.” Ez az a fáradtság, amikor nem a tested merült ki, hanem te, a lelked. A lényed. Amikor már nem akarsz többet hallani a „töltődj fel”, „találj új hobbit”, „engedd el a negatív energiákat” típusú bullshit tanácsokból. Mert ez nem arról szól, hogy sok volt a meló, vagy hogy elfáradtál a gyerekek mellett. Ez arról szól, hogy lassan elfogyott az a részed, ami még tudott hinni bármiben. Magában. A jövőben. Abban, hogy ez egyszer jobb lehet.
Ez nem kiégés. Ez több, rosszabb. Ez elhallgatás. A saját belső hangod elnémulása. Nem kiabál, nincs dráma, csak egyre kevesebbszer szólalsz meg belül. Egyre ritkábban kérdezed meg magadtól, hogy „
Aztán nagy váratlanul néha elkap egy érzés. Egy zene. Egy emlék. Egy illat. És összerándulsz, mert valaki régi megmozdult benned. Aki még tudott örülni. Aki nem volt fáradt, kemény és fásult sem, valaki, aki élni akart. És akkor megijedsz. Mert rájössz, hogy már régóta nem vagy önmagad. Sőt már nem is mersz emlékezni arra a verziódra.
Vannak döntéseid, amikre ma is szégyenkezve gondolsz vissza. Helyzetek, amikre azt mondod: „Tényleg ennyire hülye voltam?” És nem érted, hogy miért nem láttad. Miért nem mondtál nemet? Miért nem fordultál vissza? Az igazság egyszerűbb és kegyetlenebb is ennél: akkor „ennyire futotta”.
Az akkori erődből, önbizalmadból, tudásodból és az akkori félelmeidből. Senki sem hoz direkt rossz döntést. Senki sem cseszi el szándékosan az életét. Csak akkor és ott – abban a pillanatban – az tűnt a legjobb túlélési stratégiának. Még ha kívülről nézve ma már teljesen abszurdnak tűnik.
De ez nem mentség. És nem is magyarázkodás. Ez csak egy érettebb válasz arra, hogy miért történt az, ami. Nem kell elfordulnod magadtól emiatt. Nem kell újra és újra megbüntetned azt az embert, aki akkor voltál. Elég, ha most már látod, hogy az a döntés nem véletlen volt – hanem a te akkori önismereted lenyomata. És ha ma más vagy – akkor ma máshogy dönthetsz.
Van egy pont, amikor már nem tudod, miben hiszel. Nem tudod, mire vagy képes. Nem tudod, mit akarsz. Csak azt tudod, hogy valami nagyon nem oké benned. És mivel nem jössz rá, hogy mi, elkezded azt hinni, hogy te magad vagy a hiba. És már nem csak rosszul érzed magad –hanem szépen lassan azzá válsz, akit már nem lehet szeretni. Legalábbis szerinted. És ez a legmocskosabb csapda: elhiszed, hogy amit most érzel, az az igazság. És innentől kezdve ez már nem csak egy érzés – hanem identitás.
Beépül. Lassan, de aljas módon.
Úgy néz ki, mint az „önkritika”. Úgy hangzik, mint az „őszinteség”. De valójában ez az a pillanat, amikor feladtad magad – és a legszebb, hogy észre sem vetted.
Mert az önutálat is egy stratégia. Fáj? Igen. De legalább ismerős. Legalább nem kell csalódnod senkiben, ha már előre utálod magad. Nem kell megkockáztatni a reményt, ha már eldöntötted, hogy te úgysem érdemled meg. És így történik meg az, hogy magadat kezded el bántani, csak azért, hogy ne fájjon más miatt.
Mert ha te vagy a sz@r, akkor nem kell belegondolnod, hogy anya nem volt ott. Hogy az apa nem figyelt. Hogy a párod ott volt veled, de sosem látott igazán. Vagy abba, hogy ha mindenki más számára pár voltatok, akkor vajon te miért nem érezted annak magatokat. Viszont, ha te vagy a rossz, akkor legalább van magyarázat. Legalább van valami rend. Mert a káosznál még az is jobb, ha minden a te hibád. És így lesz az önutálat a legstabilabb hazugságod. Mert közben megvéd a valóságtól. Csakhogy ez nem élet. Ez csak egy túlélőmód – amin belül szépen lassan eltűnsz.
Tudod, mi a legnagyobb hazugság, amit naponta ezerszer mondasz magadnak? „Amelyik úgy kezdődik, hogy majd ha…” Majd ha jobb lesz a helyzet. Majd ha lesz időm. Majd ha lesz energiám…
De mi az igazság? Az, hogy nincs tökéletes pillanat. Nem kell hegyeket mozgatni. Nem kell felborítani az egész életed. Néha elég csak egy mondatot másképp mondani. Nem azt, hogy: „Elegem van magamból.” Hanem azt: „Nem tudom, hogy most mi van, de nem akarom így tovább.” Nem azt, hogy: „Minden el van b@szva.” Hanem azt, hogy: „Most nagyon lent vagyok – de nem örökre.” Nem azt, hogy: „Én ezt nem érdemlem meg.” Hanem azt, hogy: „Nem tudom, mit érdemlek – de nekem kell tennem érte.”
Egy mondat. Ennyi kell. Mert a mélypont nem akkor ér véget, amikor megoldottál mindent –hanem amikor elkezdesz másképp beszélni magaddal. És az első mondat lehet halk. Lehet tele kétségekkel. De ha elégszer kimondod, előbb-utóbb hallani fogod. És egyszer csak nem ugyanaz az ember leszel, aki egy hónapja vagy egy éve még minden reggel utálta magát. Nem hirtelen történik. De elkezd történni.
Nem fogsz egyik napról a másikra megváltozni. Nem fogsz egy reggel mosolyogva ébredni, és azt mondani: „Ó, de jó, hogy végre megtaláltam magam.” A legtöbbször nem is fogod észrevenni, hogy épp változol. Csak azt, hogy egyre kevesebbszer utálod magad. Hogy már nem rúgsz bele minden gondolatodba. Hogy van olyan nap, amikor nem akarod szétszedni az egész múltadat. Ez nem forradalom. Ez egy visszatérés. Lassan, csendben, apránként visszaszivárogsz a saját életedbe.
Nem, mint valami hős. Hanem mint valaki, aki végre nem menekül saját maga elől. Nem új ember leszel, hanem végre újra önmagad. És ez többet ér, mint bármilyen tökéletesnek hazudott változás. Mert ott, abban az emberben, aki végre nem bünteti magát reggeltől estig, lesz hely valami új érzésnek is. Nem eufóriának vagy instant boldogságnak. Hanem annak az egyszerű, nyugodt tudásnak, hogy még nem vagy kész, de már úton vagy.
És ez épp elég. Legalábbis kezdetnek.
Van, amikor a gyász nem ordít, csak halkan ül mellettünk – és mi mégis tudjuk, hogy mindent megváltoztatott. Akiket szerettünk, soha nem mennek el igazán. De mit kezdünk azzal a tátongó űrrel, ami utánuk marad?
Egy írás a megbékélésről, azoknak, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.
Önutálat. Nem csak egy érzés, hanem egy hang, ami beléd költözött. És már nem kérdez, csak parancsol. Hogy csendben maradj. Hogy ne remélj. Hogy utáld magad. Ha ismerős, ez a cikk nem csak rólad szól – érted van.
A felelősségvállalás nem önostorozás – és pláne nem önfeladás.
Ez a cikk segít különbséget tenni valódi erő és önmarcangolás között. Ha te is hajlamos vagy magadat okolni mások sorsáért, ha úgy érzed, csak akkor vagy jó ember, ha mindent te tartasz össze – akkor ez az írás neked szól.
Elmúltál ötven. Már nem kell a trombitálás – a lárma. Most a csendes dallamokat keresed, a finom neszeket, amiket talán csak te hallasz. Mert ötven felett lassul a körhinta – bár a szíved ugyanúgy dobban.
A minták ismétlődnek. A sors újraírja önmagát. Amíg valaki ki nem mondja: elég volt. A felelősségvállalás ott kezdődik, hogy nem a múltadnak hiszel – hanem magadnak. Mert lehet másképp. De csak ha beleállsz.
Legyél az elsők között, akik hozzáférnek a tartalmaimhoz!
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
