Az egyszeri lány áll a Sztüx partján. Várja a révészt, Kharónt, hogy átvigye a túlpartra. Pénze nincs, de hozott egy Birkint.
A révész ránéz, és nem hisz a szemének. Sok szemetet látott már, de alulmúlhatatlanságban ez a csúcs. Ennél még az is elfogadhatóbb volt, aki ígérgetett, vagy aki a lelkét ajánlotta cserébe. Az is szánalmas volt, de emberi.
De ez? Köp egyet, elfordul, és a kővé meredt nőnek a fogai közt sziszegve csak odaveti:
– Ha kiskegyed, azt hiszi, hogy itt is működik a szemfényvesztés, akkor vigye át magát az ördög.
Persze, a Birkin táska csak keveseknek „adatik meg”. Főleg az a verzió, amivel már nem „égsz”. Az nagyjából egy full extrás hetedik kerületi lakás ára.
De mi a mi Birkinünk? Nem kell százmilliós táska ahhoz, hogy ugyanazt játsszuk. Valakinek a táska helyett az új iPhone a kapaszkodó.
A díszlet változik, az árlista is– de a logika ugyanaz. Kívülről akarjuk betömni, amit belül nem merünk megnézni.
Minél nagyobb belül az üresség, annál csillogóbb a nihil, ami eltakarja.
Nem arról szól, hogy kinek van Birkin-táskája. A legtöbb ember soha nem fog ilyet látni a saját kezében. De ugyanaz a mechanizmus dolgozik bennünk mindennap:
Van, akinek a közösségi média a Birkinje: a lájkok, a követők, a megjátszott tökéletes élet.
A legdrágább pótlék mögött van a legnagyobb éhség. Minél nagyobb a rakássz@r, annál drágább a díszdoboz, amibe beleteszük.
„Az ember éhséggel születik.”
Nem arról van szó, hogy egy újszülött csak a tej után sír. Hanem arról, hogy már az első pillanattól kezdve vágyik valamire, ami több, mint biológiai túlélés. A baba nemcsak az ételtől nyugszik meg, hanem az öleléstől, a tekintettől, attól, hogy valaki jelen van mellette.
Ez az éhség később sem múlik el – csak átalakul. Gyerekként figyelmet akarunk. Hogy anya észrevegyen, hogy apa büszke legyen. Fiatal felnőttként szeretetre vágyunk: hogy tartozzunk valakihez, hogy fontosak legyünk valakinek. Később az értékesség lesz a központi éhség: hogy a munkánknak legyen súlya, hogy a világban nyomot hagyjunk, hogy számítson, amit teszünk.
Ez az alapállapot. Mindig van valami hiány, mindig van egy „még ezt”. Ez a motor, ami mozgásban tart. Ezért hajtjuk túl magunkat, ezért dolgozunk, ezért akarunk több pénzt, jobb tárgyakat, nagyobb elismerést. Mert azt hisszük: ha megszerezzük, jóllakunk. Végre.
Csakhogy ez nem igaz.
A kenyér valóban csillapítja az éhséget. De a szeretetéhséget nem csillapítja egy luxusautó. Az értékesség hiányát nem tölti be egy új iPhone. A figyelem utáni vágyat nem oldja meg a tízezer like.
Ezért ez az éhség mindig újra és újra visszatér. Pont úgy, mint a fizikai éhség: eszel, és pár óra múlva újra korog a gyomrod. Csak itt a helyzet még kegyetlenebb, mert a pótlás soha nem működik igazán. Ez az, amitől létrejön az életéhség csapdája: mindig többet akarsz, de soha nem tudsz jóllakni, csak elnyomni a hiányt.
Az éhséget nemcsak étellel próbáljuk csillapítani. Hanem mindennel, ami kéznél van. Dolgozunk, hogy több pénzünk legyen. Vásárolunk, hogy szebb tárgyaink legyenek. Hajszoljuk a sikert, hogy tapsot kapjunk. Felépítünk egy státuszt, hogy látszódjunk. És amikor mindez megvan, egy pillanatra talán megkönnyebbülünk. Mint amikor a szomjas ember beáll a zuhany alá: vizes lesz ugyan, de szomjas marad.
A pénz, a tárgyak, a sikerek – mind ilyen zuhanyok. Kívülről érintenek, de belül nem oltják a hiányt. Kaphatsz új autót, vehetsz luxusórát, szerezhetsz előléptetést, gyűjthetsz követőket – és közben mégis ugyanaz feszít belül: „miért nem érzem magam jobban?”
A neurobiológia szerint a dopaminrendszerünk nem a beteljesülést, hanem a vágyat erősíti. Ezért érzed mindig azt, hogy „még, még, még” – de amikor megszerzed, az élvezet rövid ideig tart, aztán újra az üresség marad.
Ezért hajszolunk egyre többet. Egy újabb telefon. Egy nagyobb lakás. Egy még drágább utazás. Mert azt hisszük, a következő majd jóllakat. De a következő sem fog.
A pszichológia ezt hívja hedonic treadmillnek – a boldogságfutópadnak. Megszerzed, amire vágysz, és egy pillanatra tényleg jobb, de hamar visszacsúszol az alapállapotba, és kell valami új, hogy ugyanazt érezd.
Hamvas szerint ez hitvány élet: az ember nem önmagát éli, hanem egy kirakatot tart fenn. A külső csillogásnak egyetlen funkciója van: hogy senki ne vegye észre, odabent kong az üresség.
Ez a lét legkegyetlenebb illúziója: kívülről minden rendben van. Szép ruhák, jó állás, fényes tárgyak, mosoly a képeken. Belül viszont nincs tartalom. Nincs béke. Nincs olyan pillanat, amikor csendben leülhetnél, és azt mondhatnád: „Igen, ez én vagyok. Szerethető.”
A pszeudoegzisztencia a pótcselekvések színháza. Szerepeket játszunk – sikeres, boldog, magabiztos emberekét – miközben a lelkünkben ott a gyermeki éhség: „látsz engem? elég vagyok neked? vajon elég jó vagyok?”
És ez a színház nem olcsó. Egy életen át kell díszletet építeni, kellékeket vásárolni, maszkokat cserélni. Csakhogy a díszlet mögött nincs előadás. Csak sötét színpad és üres sorok.
Az éhség nem múlik, csak nő. Olyan, mint amikor sós vízzel próbálod oltani a szomjadat: minél többet iszol belőle, annál szomjasabb leszel.
Több tárgy, több pénz, több like – de a belső űr ugyanott marad. Az új autó pár hétig dobja az adrenalint, aztán megszokod. Az új kapcsolat elején úgy érzed, most végre teljes leszel, aztán a hiány visszaszivárog. A tízezredik lájk is ugyanúgy elpárolog, mint az első – és te ugyanúgy újra figyelmet akarsz.
Ez a pótlás igazi átverése: nem csillapítja az éhséget, hanem konzerválja. Egyre mélyebbre fúródik beléd az érzés, hogy „nem vagyok elég” – és minél több díszlettel próbálod letakarni, annál inkább megmarad.
Ezért van az, hogy akik kívülről a legsikeresebbnek, legboldogabbnak, legcsillogóbbnak látszanak, gyakran belül a legüresebbek. Minél hangosabb a taps, annál nagyobb a csend, amikor hazamennek.
A beteljesülés akkor kezdődik, amikor rájössz: nem kívül kell keresni. Nem egy újabb tárgyban, nem a következő előléptetésben, nem egy drágább autóban, és nem abban, hogy hány ember tapsol neked.
Hanem abban a csendben, amikor először mersz belenézni a saját hiányodba. Amikor nem próbálod elkenni, nem akarod eltakarni, nem öltözteted drága köntösbe. Csak kimondod: „igen, valami nincs rendben belül.”
És itt történik a fordulat. Mert a belső éhséget nem lehet státusszal, kütyüvel, vagyontárgyakkal jóllakatni. Csak két dolog tudja csillapítani:
Ez a kijózanodás nem eufória, nem diadalmenet. Nem az a pillanat, amikor berobban a boldogság. Hanem amikor először nem menekülsz többé. És pont ebben a csendben kezd el születni valami, amit addig hiába hajszoltál: a szabadság.
Viktor Frankl, aki a koncentrációs táborban is túlélte a legembertelenebb körülményeket, arra jött rá, hogy az embert nem a körülményei tartják életben, hanem az, hogy talál-e értelmet benne.
Lehet szépíteni, de a vége mindig ez:
A Birkin-táska nem rejti el a sz@rt, csak csicsás csomagolást ad neki.
A túlpartra. Az ismeretlenbe. Ahol már nem számít semmi abból, amivel addig takargattad magad.
A szégyen nem az igazság, csak egy film, amit magadnak vetítesz. És miközben azt hiszed, hogy mindenki téged néz, valójában mindenki a saját mozijában ül.
A Tinder nem a szerelemről szól, hanem az illúzióról, hogy bárki bármikor lecserélhető. Egy körhinta, ahol ma te húzol balra, holnap téged húznak balra. Illúziók plázája, ahol az emberi kapcsolatokból árucikk lesz, a vágyból algoritmus, és a végén te is a kukában végzed – összegyűrve, mint egy fotó.
Sosem elég. Akár Birkint cipelsz, akár lájkokat, akár új iPhone-t: belül ugyanúgy kong az üresség. A Birkin nem rejti el a sz@rt – csak egy csicsás díszdobozt ad neki.
A maximalizmus a legnagyobb hazugság, amit az életeddel kapcsolatban valaha elhittél, azaz ha elég keményen hajtasz, egyszer majd elég jó leszel. Pedig éppen ez az, ami megakadályoz. Te vagy az a könyörtelen bíró, aki minden nap halálra ítéli a saját boldogságát. Egy lassú, kegyetlen, soha véget nem érő önsorsrontó merényletben.
Van, amikor a gyász nem ordít, csak halkan ül mellettünk – és mi mégis tudjuk, hogy mindent megváltoztatott. Akiket szerettünk, soha nem mennek el igazán. De mit kezdünk azzal a tátongó űrrel, ami utánuk marad?
Egy írás a megbékélésről, azoknak, akik már nem újrakezdeni akarnak, hanem elengedni – és végre elfogadni azt, ami volt. Legfőkképpen önmagukat. Úgy, ahogy vannak. Ahogyan az évek és a bejárt út formálta őket. Ráncosan, fáradtan, öregen. Egy olyan élet vége felé, ahol minden ráncért meg kellett dolgozni, és egyetlen ősz hajszálat sem adtak ingyen.
Ha őszintén válaszoltál rá, az már önmagában óriási dolog.
Innen már nincs hova bújni.
De van merre elindulni.
Mert egy válasz még nem változtat meg mindent. De egy döntés igen.
